Hónap: 2023 október

Azt hiszem, időről időre nekiállok Barthes-t olvasni, már ami A szöveg öröme című könyvet illeti, valamint később szándékozom az S/Z-t is, de meg kell, hogy mondjam, egyre gyanúsabb nekem ez az irodalomelmélet. Akar-e ez valamit egyáltalán? Vajon vannak (még) érvényes megállapításai?

A könyv összesen öt esszét tartalmaz, amiből hosszúságuk okán kiemelkedik Az írás nulla foka és A szöveg öröme, valamint fontossága okán A Szerző halála. A maradék két esszé is viszonylag tisztességes munka, Az olvasásról című olvasáselmélettel foglalkozik, A műtől a szöveg felé szintén pedzegetne valami olyasmit, mint a A Szerző halála, csak máshonnan közelítené meg a dolgot.

Legújabb Barthes újraolvasásom oka, hogy találok valami elméletet az interaktív fikció elméletéhez kötődően, első körben A Szerző halála és A szöveg öröme kínált fel olyan szöveghelyet, amit érdemes továbbgondolni. Az írás nulla foka francia irodalomtörténettel foglalkozik némi elméleti színezettel, gondolom, érdekesnek találtam volna, ha behatóbban ismerném a francia irodalmat, ezen is végigrágtam magam (50 oldal), de nem hozott találatot a témám szempontjából.

Elsőként akkor A Szerző halála szöveghelyét említeném meg, amit Babarczy Eszter az Utószóban párhuzamba állított Foucault Mi a szerző? című tanulmányával, és az irodalomelmélet nagy kiáltványának nevezett. Persze, az a baj a kiáltványokkal, hogy rendre nem jönnek be – tehetnénk hozzá csendesen, vagy csak sporadikusan, hogy Barthes egyik kedvenc szavával éljek ezzel a témával kapcsolatban.

Barthes a szerzőt pozitivista, kapitalista fejleménynek tartja, és elmeséli, hogy „az etnografikus társadalmakban az elbeszélést sohasem egy személy vállalja magára, hanem mindig egy közvetítő, a sámán vagy az énekmondó, akit kellőképpen megcsodálhatunk az „előadásért” (azaz a narratív mód mesteri használatáért), de nem csodálhatjuk benne a „zsenit”.” A szerző modern szereplő, aki kilépve a középkor homályából az angol empirizmussal, a francia racionalizmussal és a reformáció személyes hitével felfegyverkezve követelte ki magának a jogot, hogy személyében tiszteljék.

Ezt az interaktív fikcióra adaptálva, a szerző visszaköveteli magának az ismeretlenséget, már az internetes közegből, a presztízsvesztésből, és a kapitalista tőke ennek a terepről a visszavonulásából fakadóan is, sokan álnév alatt publikálnak, vagy éppen nicknevet használnak, illetve többszerzős műveknél csak társszerzőként vannak jelen, így bekövetkezik tehát a szerző részleges halála, persze mint látjuk, a jóslat sohasem egyetemes érvényű, pláne ezen a területen.

Évek óta szemeztem ezzel a kötettel a könyvtárban, és már csak azért is kivettem, mert ez látszott messze a legértelmesebbnek a H894 kategóriában. Menyhért Anna könyvének a szerkezete is hasonlít a Babarczy Eszteréhez, amennyiben előre veszi az elméletibb, esszéisztikusabb írásait (Kaland és kánon, Egy olvasó alibije). Ugyanúgy kortárs szerzőkről szóló kritikák alkotják a kötet gerincét, mint Eszternél, a végére hagy egy nagyobb falatot, amiben Bahtyin, Volosinov, illetve Medvegyev szerzőségét kezdi firtatni a szerző bizonyos elméleti munkákkal kapcsolatban (például a Marxizmus és nyelvfilozófia).

Amíg az elején, a Kaland és Kánonban a férfi és női írók és előadók szerepeit taglalja, és kifejti, hogy lényegében Homérosz eposzai is a Múzsa elbeszélései, aki hívásra jelenik meg, és az elejétől a végéig az ő interpretálásában „halljuk”, vagy inkább olvassuk a szöveget. És akkor lényegében az eposzokhoz női elbeszélőt kell társítanunk. Az Egy olvasó alibije a krimiolvasás „paradigmái”-ról szól, egy helyen a szerző megemlíti, hogy a magyar szakos bölcsész éppen olvashat krimit is kikapcsolódásként. Azért örülök, hogy ilyen megengedő ezzel a műfajjal szemben. A krimi célja, hogy átverje az olvasót, aki mindig megfogadja, hogy megfejti hamarabb a rejtvényt, mint a detektív, de a detektív túljár mindenki eszén, az olvasóén is.

A Bahtyinos résznél eljutunk a tudományos paranoia világába, amikor a szerző kódokban üzen csak ki a szövegében, például a Marxizmus és a kereszténység kérdésében, mert a fennálló társadalmi rendben nem érzi szavatoltnak a pozícióját (biztonságát?). Az amerikai Bahtyin-recepcióban ezt „bizánci kód”-ként vagy „esopusi nyelv”-ként emlegették, valószínűleg voltak a szövegeknek olyan rétegei, amik a földrajzilag közelebb lakók és egy nyelvet beszélők (oroszok) érthettek, mások nem. Mindig is volt egy olyan érzésem, amikor Mihail Bahtyinról volt szó, mintha valami nagy huncutságról lenne szó… Érdekes, ahogy Bahtyin ezeket az elveket az írásaiban működtette, néhol nekem is célravezető lenne bevezetni… már gondoltam is rá, éppen mostanában… magammal kapcsolatban…

TO BE CONTINUED

Nagy kedvvel vettem kezembe Babarczy Eszter: A ház, a kert, az utca című „kertesztétikai” tanulmánykötetét, amelyben az irodalom, filozófia (a ház), valamint ennek fogadtatása, kritikája (a kert), és végül a társadalomban, az „utca emberében” lecsapódó mondanivaló (az utca) fogalmai mentén értekezik irodalomról, esztétikáról, kultúráról, kritikáról. Az irodalomfogalom és az esztétika ilyen felépítése meglepőnek hathat, de a hasonlat nagyon is újszerűnek tűnik, és megállja a helyét.

A kötet a ’90-es évek derekán írt tanulmányokat fogja össze, amikor még rengetegen valamelyik bölcsészkar mélyén vagy tanszéki könyvtárából próbáltunk meg következtetéseket levonni a világ, és benne az egyes ember állapotát illetően, vállalkozásunk reménytelenségét szimbolizálva jelent meg az irodalom piacán, és amúgy az egész társadalomtudományra levetítve is a „posztmodern” fogalom, ami az elbeszélések egymásmellettiségét, a világ megismerhetőségének lehetetlenségét hirdeti. Babarczy Eszter ebben a közegben próbálja meg egy kicsit körüljárni a kritika, valamint a kritikus fogalmát.

A szerző olyan kérdéseket vizsgál, mint a kritikus helye az irodalomban, vagy azt, hogy van-e ráhatása az irodalomnak a politikára, valamint mennyire határozza meg a kultúra egy adott társadalom jólétét valamint jövőjét… Egyik tanulmányában például azt vizsgálja, van-e létjogosultsága a negatív kritikának a kultúrában, egy fiktív bölcsész, Kovács Mihály példáján keresztül… Végül arra a következtetésre jut, hogy van, bár ő maga (tudniillik a szerző), köszöni, nem él vele.

Továbbá szerepet kapnak a könyvben olyan szerzők műveiről szóló írások, mint Lator László, Tandori Dezső, Perneczky Géza, továbbá olyan nevek elevenednek meg a tanulmányokban, akik annak a korszaknak az irodalmának meghatározó alakjai voltak. Ma már elképzelhetetlen az irodalomnak az a mély ráhatása a politikában, mint éppen a rendszerváltás után korszaknak ebben a közegében, valószínűleg a nevek többsége sokaknak már nem mond semmit, van, amelyiket én is csak érintőlegesen ismerem. Nem az a kérdés, hogy én visszasírom-e ezt a kort, vagy hogy az egy élhetőbb szellemi közeg volt-e, hanem az, hogy azok az idők visszavonhatatlanul elmúltak. Ennek ellenére a könyv megállapításai a mai napig érvényesek és frissnek hatnak.

Mindezek mellett érdekes dolgokat tudunk meg Wittgeinsteinről, akinek jópofa mondásai vannak (pl. „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”), de amikor a matematikai-logikai fejtegetései kerültek elém a könyvtárban, pánikszerűen fogtam menekülőre a dolgot. Aztán a „kertesztétikai” könyvről, kiderül, hogy a szerzője behatóbban is tanulmányozta a kert-esztétikát, és prezentált nekünk egy tanulmányt a végére az angol- valamint franciakertekről.