Ezt a könyvet a szerző még 1997-ben írta, amikor én érettségiztem, hogy mikor jelent meg először magyarul, rejtély. Ha nagyon meg akarnám határozni a témáját a „boldogság” fogalmat veti össze benne az általa konstruált „flow” fogalommal, és ilyenkor mindig kiderül, hogy nem ugyanaz a kettő. Szellemileg igénytelen emberek bamba boldogságban leélhetnek egy életet, anélkül, hogy megtapasztalnák, hogy mi a flow, ami Csíkszentmihályi szerint az élet lényege, hát erre tényleg nem tudom, mit mondjak. Talán azt, hogy nem kellett volna már fiatalon végigolvasni a világirodalom legjavát, mert így csak egyre szarabb könyvekbe botlik az ember idővel, egy kicsit ADHD-s lesz, mert azt a flow-t, amit fiatal korban ezeknek az olvasása (és az agyban való rekonstruálása) keltett, már nem hozza vissza semmi, csak valami még ütősebb könyv, ha ezeket a droghoz hasonlítanánk. A dózis növelhetetlen, a narkós egyre hígabb löttyöket kap, amibe belehalni nem tud közvetlenül, csak ha, mondjuk, dühében magára borít egy méretes könyvespolcot. Itt van megint Bödőcs: csinált egy „Így írtok ti”-féle könyvet (Addig se iszik), eszembe nem jutna, ez is egy menekülési útvonal, ha valakinek 9 év magyar szak nyomja a vállát. Nem lehet boldog az, aki már kezdetben olyan magasra rakja a lécet, hogy azt soha megugorni nem fogja, ír néhány jól sikerült blogbejegyzést, amely műfaj felett elhaladt az idő, kevesebbet nyomnak a latba, mint a napi hírek, nem, mintha azokat nagy kunszt lenne megírni. Igazából a flow nemcsak ezekből eredhet, hanem olyasmiből is, mint a sport, én jelenleg a nordic walkinggal szimpatizálok, több okból is, amit itt most nem fejtek ki. A túrázások fiatalabb koromban adtak flow-szerű élményt, mondom, hogy „-szerű” Csíkszentmihályi szerint egy skizofrén nem élhet át flow élményt, szerintem pedig kivételes helyzetben igen, aztán kénytelen olyan pótlékokkal beérni, mint csavargás, túrázás, nordic walking, stb. Erősen „B oldal” jellegű ez a bejegyzés, Csíkszenmihályi szerint az emberi boldogság U alakú, 45 évesen vagyunk középen, 46-tól felfelé kezd elindulni az elégedettségünk. Meglátom. (A vak is azt mondta.)
A könyvben a szerző még olyan paradoxonokkal is foglalkozik, mint a munka problémája: szinte senki se szereti csinálni, de nélküle még boldogtalanabb az ember. Vagy az egyedüllét is rosszul hat ránk, inkább a család (akármilyen is az), vagy méginkább a barátok társasága az öröm forrása, inkább, mint a család, már akinek vannak barátai, persze, a skizofréneknek nem sok akad, és az is milyen… hagyjuk már… még a sorstársak is kikezdik egymást, ha arról van szó, vagy azt kapták utasításba. Skizofrénnek lenni, akit még a skizofrének is kiközösítenek… hát, nem túl kellemes élethelyzet, ennyit mondhatok.