Remélem, ebből még lesz valami. „Rákosító pszichiátria”. Ki írhatta? Az alkotás öröméhez semmi sem fogható. Még a szadizmus sem, szerintem, bár erről az illetékeseket kellene megkérdezni. Csak ők nem válaszolnak ilyesmire. Mert mindennél jobban kielégíti őket, hogy csinálhatják.
Anna Anthropy a kedvenc íróm, aki játékokról ír, bár, összehasonlítva Melissa Forddal, aki szintén játékokról ír, a stílusuk egészen más, Melissa Fordé inkább ilyen kézikönyv-szerű, Anna Anthropy-é inkább ilyen sztorizgatós. Tudtam előre (vagyis gondoltam), hogy nem sok segítséget fog adni a ZZT játékok programozásához Anthropy könyve, inkább csak kedvcsináló-sztorizgatós vonalnak jó. Annak idején a Rise of the Video Games Zinesters-t is milyen nagy becsben tartottam, ami, ugye az amatőr játékok térhódítását vízionálta, hogy már hajlamos voltam készpénznek venni, úgyhogy egy egész (web)oldalt szenteltem a témának, végül a hangzatos víziókból semmi sem jött be. A ZZT-ben is kb. 67%-nál tartok, és eddig sztorizgatáson kívül nem sok minden történt. Ami a figyelmemet a leginkább felkeltette, egy Edible Vomiting című játék a drogokról, amihez Anthropy nem felejti el hozzátenni, hogy a szerzője az egész játékot kodein hatása alatt írta, ami valamiféle kábítószer-származék (na, ezt se tudtam). Azért Anna Anthropy könyvéről írok először és nem a Melissa Fordéról, mert ezt hamarabb el lehet olvasni. Amúgy, nem is biztos, hogy feltétel a használhatóság, mert valami Boss Fight Books sorozatban jelent meg, ahol lehet, a sztorin és a rizsán van a hagsúly, ezek a könyvek nem azért vannak, hogy okuljunk belőlük, hanem hogy szórakoztassanak. Mint pl. a YouTube-os (Twitch-es) játék-végigjátszások, passzívan szemléled, ahogy más játszik egy játékkal. Bár ezekbe a könyvekbe talán némi gondolat is szorul, nem Anthropy könyvéből fogom megtanulni, hogyan kell ZZT-t programozni. A kérdés, vajon érdemes-e vele időt tölteni, vagy csak olvastam egy sztorit egy transz nő kalandjaival a BBS-ekről, meg a ZZT-ről, és ennyi. Mivel Anna Anthropy transz identitású író (könyv és játék), és ezt nem is rejti véka alá, sőt reklámozza, egyébként ő az egyetlen, akiről tudok, hogy bejött neki ez az életforma.
A saját szerver, az a számítógépen elhelyezett webszerver, ami lekérésre választ ad, azaz megmutatja a rajta tárolt index.html, index.php stb. fájlokat, nem is a legjobb szó, hogy megmutatja, hanem inkább megjeleníti a tartalmukat. Esetünkben egy WordPress tartalomkezelő rendszer fájljait jeleníti meg, rajta a bejegyzéseimmel. A saját szervert egy élmény volt összerakni, és azért csináltam, mert ha valaha többet akarok vele kezdeni, mint honlap(ok)at tárolni rajta, adva van a lehetőség. Ami kell hozzá: egy „szappantartónyi” számítógép, a Raspberry Pi, egy saját IP címet adó modem (?) vagy mi, és a számítógépre feltelepíteni a webszervert, arra a WordPress-t, és lehet is blogolni. Ez így nagyon egyszerűen hangzik, de mivel a Raspberry operációs rendszere, a Raspbian, Linux alapú, így nem keveset kell parancssorban kavarnunk, ameddig létrejön a blogfelület, amelyen publikálhatunk. Érdekességképp: Létezik a neten olyan leírása a WordPress telepítésnek, amit ha betű szerint beírunk, tönkre b@ssza még az operációs rendszert is, szóval újból kell telepítenünk mindent.
Egyébként vettem egy csomó könyvet, könyvtárba is járok, és a Raspberry-vel is úgy vagyok, hogy „talán majd programozok rajta, ha jobban leszek”. A könyvekkel is így vagyok „Elolvasom őket, majd ha jobban leszek.” Egyébként mint utóbb kiderült, a gyógyszerem is elég erős (volt), 12-13 óra alvás után még fáradt voltam. Most, hogy lefelezték az adagot, viszonylag csökkent a depresszióm is, az alvásra fordítandó időm is. Szóval a rosszulléteimet a „gyógyszerek” is okozzák, pláne, hogy 18 éve ezeken élek. Dolgoztam szociális foglalkoztatásban, rehabilitációs munkahelyen, hamar elrepült az a 18 év, és szinte nem fejlődtem semmit. Sem a kommunikáció szakkal, sem az informatikával. Ha skizofrén vagy, társaságban is magányos vagy, ha nagy nehezen sikerül is egy suli vagy egy szakma, úgysem fognak alkalmazni benne, mert skizó vagy. Magadnak kellene kitalálni valamit, de egyedül nemigen érnek ingerek, marad a csavargás naphosszat, ami olyan, mintha benne lenne az ember a társadalomban, de valahol mélyen tudja, hogy ez nem így van. Magányos a többi ember között is.
Egy idő múlva előveszik az embert a különböző fájdalmak, amik akár a gyógyszeres elhízlalástól vannak, akár a dohányzástól, amit folytattam 30 évig, szintén nem támogatják a szellemi munkát, csak az önsajnálatot, és a félelmeket, hogy mi lesz? Most 2 dolog van: vagy nem kellett volna tizen+ évig rehab munkát csinálni, hanem valami értelmesebbet, vagy még ígyse lennék, ha nem jártam volna rehab munkára. Mindegy, az kialakult, hogy 4 órás munkánál többet nem szívesen (sőt, sehogy sem) vállalok, ennyihez vagyok szokva, kész. Azért is hagytam ott a „papírgyárat”, a nyomdát, mert 5 órára fel akarták emelni a munkaidőt (plusz nem adták ki a szabadságot, plusz a hétvégével is variáltak). Úgy látszik, egészen eltértem a tárgytól, hogy „Miért saját szerver?” Csak. Az Origón megszűntek a blogok, az Index blogketrece se valami híres, újabban, még talán így járok a legjobban. Bár brutál sokat fizetek érte: valami havi 12e körül: a Flip díja, meg a fix IP díja… De hátha egyszer programozok valamit, és megtérül a befektetés. A remény hal meg utoljára. Aztán meg én.
A kommunikáció szak nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert ahol dolgoztam, az ÉRDEKVÉDELMI szervezetnél nem tartottak igényt érdekvédelemre, úgyhogy miután megkaptam a diplomámat, aminek „szívből örültek” (Facebookon), két nap múlva már kint is találtam magam lényegében az egyesületből, a munkahelyről, ahol 9 évig dolgoztam. Azt az utálatot sem érdemes leírni, amit a kollégáim többsége mutatott, miután megszereztem a papírt. Én naiv, azt hittem örülni fognak, ezzel szemben inkább kirúgtak.
De miért is örülnének, ha valaki emberfeletti munkát beletéve, semmi segítséget nem kapva, sőt, inkább hátszéllel elvégez egy egyetemi (na, jó, főiskolai) szakot. Ameddig tanultam, 0, azaz nulla forint szerepelt a bérjegyzékemben, mert a jelenlegi vezetés nem volt hajlandó 1 Ft-tal sem hozzájárulni a tanulmányaimhoz, hanem azt mondták (hazudták), hogy az alatt az idő alatt „beteg voltam”, így másnak tudták adni a munkakörömet.
Innen az utam egy általam csak „papírgyárnak” hívott nyomdába vezetett, még rosszabb munkakörülmények közé. Ezt a munkahelyet egészen pontosan 2 hétig bírtam, amíg be nem vezettek bizonyos szigorításokat, ami az amúgy is áldatlan állapotokat tovább rontotta. Ennek ellenére maradni kellett volna, kitartani, mert így még szarabb, elfogadtam egy „értékesítői” ajánlatot, ahol elvileg a melóhely által gyártott cuccokat kell értékesíteni, vagy ha rámegyek a minimumra, havi 10000 Ft befektetésével 55 ezret kereshetek meg. Nem rossz, ha úgy vesszük, hogy a nyomdában „norma” volt, amit nem tudtam hozni, szóval úgysem kerestem volna ennél lényegesen többet.
Lényegében munka nélkül maradtam (a havi 1, 10 perces megjelenés csak névleg munka), és így eljutottunk ahhoz, amit Csíkszentmihályi Mihály a munka paradoxonának, vagy valami hasonlónak nevez, az emberek nem szeretnek általában munkába járni, de jobban járnak, ha mégis járnak, mert jobbat tesz a munka, mint a tétlenség. Én pedig, mostanában jól legyógyszerezve, semmilyen hasznos vagy kreatív dolgot nem tudtam kitalálni, csak a cigizést.
Ettől aztán kezdődő asztmám, és folytatólagos tüdőgyulladásom lett, úgyhogy a cigivel is végleg szakítottam. Viszont egy pozitív dologról tudok beszámolni: Július elején eljutok Harangozó Judithoz az Ébredések Alapítványhoz, akit én eléggé tisztelek, az eddig elért eredményeiért. Remélem, kitalálunk valamit, ami építőleg hat rám, nem tartom magam épp’ hülyének, csak megrendült a bizalmam saját magamban, mióta kirúgtak a saját magam által elképzelt ideális munkakörből, és azóta sem találtam helyette mást. Talán gyakrabban fogok Pestre látogatni, talán ott is szerzek munkát, ezek a legtitkosabb vágyaim.
Pesten különben is sokkal jobban érzem magam, Nyíregyházán, pont néztem, busszal bejárom egy nap alatt, még a külterületket is, mást nem tudok mondani, mint Pataky Attila „Igen, elhagyom a várost. Elhagyom, ha nem fogad magába.” Amúgy mostanában olvastam róla egy interjút, ufó-észlelésekben még mindig ő vezet velem szemben, pedig nincs is diagnosztizálva. Egyébként is, művészeknél nem olyan nagy gond, ha van egy kis beütése, bloggerként, és néha 1-2 játék írójaként annál inkább. Említettem, hogy nemsokára megjelenik a Halál a pszichiátrián 4 végleges verziója? Alcíme a: Menekülés a pszichiátriáról (SZTK). Vagy Psychterminator (Project Artemis). Érdekessége, hogy platformer lesz, mert nem tudtam már annyi hülyeséget kitalálni szövegben, ami egy kalandjátékhoz kell, különben is, kész, kifújt a mondanivalóm a témáról.
Majd még jelentkezem, hamarosan, remélhetőleg, letöltési linkkel.
Akik az eddigi játékaimra kíváncsiak, tessék: roboman.itch.io.
U.i.: Amúgy érdekes átélni, hogy a skizofrének 20-25 évvel hamarabb halnak, 30 év dohányzás is lehet rátesz 25 évet, így már kb. 95 évesnek számítok, néha úgy is érzem magam, és nem érzem, hogy valami tennivalóm lenne még az életben. Az átlagos, nyugdíjasoknak való elfoglaltságok nem kötnek le (egyelőre), úgyhogy marad a szenvedés, csavargás, a gyógyszereimet csökkentették pár napja valamennyire, mert a vérképemen már markáns változást okozott a nagy dózisú gyógyszerbevitel, ami nemcsak az életminőségemet tette tönkre, hanem egy kicsit a sír felé is navigált már. Próbáltam amúgy fesztelen, csevegő hangnemben megírni ezt a bejegyzést, de kurvára nehéz, amikor itt fáj, ott fáj, a 2 évtizedes gyógyszerezés megtette a hatását, szóval úgy érzem, az a 20-25 év már le is van vonva az életidőmből…
Köszönjük WordPress & A sablon szerzője: Anders Norén