Noszály Sándor a StigmaNO első podcast adásába Almási Kitti-t hívta meg. Nem volt különösebben átütő siker: Egy hónap alatt alig több, mint 6000-en látták. Kb. 13, jórészt semmitmondó hozzászlással. Én is csak azért írok erről, mert nem akarok napot kihagyni, és ez viszonylag „könnyed” tartalomnak ígérkezett a fél órás műsoridejéval. Igazából két szépen öltözött ember beszélgetett, idilli környezetben „comme il faut” módon, nem túl „come il faut” dolgokról. Nem túl sok eredménnyel.
Almási Kittiről az a véleményem, hogy igazából „okos hülye”, bár lehet, hogy az „okos” rész az ő érdeme, a „hülyét” meg kötelező hoznia, ha jót akar magának. Úgy néz ki, ahogy kinéz, azért a szakmában eltöltött idő némi torzulásokhoz vezetett az arcberendezésében, mimikájában. Ezt most más területről Szentkirályi Alexandrához tudnám hasonlítani, akiről szintén lesz szó (holnap). Bár inkább, ha netalán meseterápiában gondolkodunk, hasonlítsuk talán inkább az „Okos lány meséjéhez”: Hozott is valamit, meg nem is, adott is valamit, meg nem is, ahogy az kiderül a későbbiekben:
Almási kitti és a pszichiátriai „piacolás” taktikája
Először is közli, hogy szakmájában, ami, ugye, klinikai szakpszichológus, nem a diagnózisok felől közelít. Majd elkezdi mondani, hogy nem ajánlja, hogy ezzel azonosítsuk magunkat mi sem, aztán, amikor ráeszmél, hogy mégiscsak élő adásban van, fellép nála a kogntív disszonancia, és eszébe jut, hogy mégis milyen fontosak a diagnózisok, meg a pszichiáterek munkája is milyen fontos. Ezt is gyorsan hozzáteszi, ha túl erős lett volna az indítás, amit a stigma levétel védelmében tett először. Egyébként bevált pszichiátriai trükk: Először azt mondja, amit hallani akarsz. Majd tesz egy gesztust az „industry” felé, és meg is marad ezen a vonalon egészen a beszélgetés végéig. Ezt hívom a pszichiátriában „piacolásnak”, ami folyamán egyre több gyógyszert erőltetnek rád. A pszichológiában viszont hagyják, hogy beszélj kifulladásig, utána előjönnek a saját verziójukkal, amit aztán rád tukmálnak.
Ami amúgy néha bohózatba illő, viszont „kedves fiúvá” teszi Noszály Sándort, hogy időről időre felhozza a skizorfréniát a stigmatizáló diagnózisok között. Amire fel általában a beszélgetőpartnere egyből kezdi elterelni a szót, és össze-vissza kezd hadoválni valami kapcsolódó, de nyilvánvalóan elterelő témáról. Most is ez történt. A végén pedig az, hogy hamiskás mosoly kíséretében Noszály Sándor megint elmondta a mantrát, hogy azt szeretné, hogy Magyarországon ne legyen stigma. Amire Almási Kitti szinte felháborodva, azt mondta, hogy de inkább legyen mégis, mert így könnyebb.
Gyártsunk stigmát, de azért küzdjünk is ellene (egy kicsit)
A végére csak egy kérdés: Ha igaz az, hogy Almási Kitti tett a pszichológusok közül a legtöbbet a stigma ellen, akkor mit várjunk a többi pszichológustól/pszichiátertől? Én pedig kénytelen vagyok újra hangsúlyozni, hogy ez az egész stigmával való küzdés szélmalomharc érzetét kelti fel bennem. Hiszen a pszichiáterek (és a pszichológusok jó része is) csak gerjeszti a stigmát, úgy általában a hétköznapokban. Nyilvánosan pedig nagyon küzdenek ellene. Mintha nekik megengedhető lenne, a társadalomnak pedig nem. De, végülis, aztán széttárják a kezüket, és „nagy nehezen” nekik is megengedik, mondván, hogy nincs mit tenni. „Panta rhei.” Minden folyik (tovább). StigmaNO? StigmaYES.