Érdekes Bagdy Emőke: Második félidő című könyve, mert egy korábbi hangoskönyvében már kielemezte a témát, akkor a boldogan megélt életközépről beszélt, 2021-ben, 2024 karácsonyán írt könyvében pedig inkább az árnyoldalait domborítja ki az életközépnek, és mindannak, ami utána jön. Ez is az alcíme: Életközép – és ami utána jön.
Biztos fordult már elő mással is, hogy „revizionálta” korábbi álláspontját, de én úgy vagyok ezekkel a revíziókkal, hogy hacsak lehet, kerülném őket. A programozásban még valamennyire érthető a verziók egymásutánisága (de ott sem mindig), a bölcsészetben viszont szerencsésebb valami újat kiadni, szerintem, még akkor is, ha az ellentmond a korábban elmondottaknak. Ez nem egy tudományosan megalapozott vélemény, csak blogolási tapasztalataimból merítettem.
Azt mindkét kiadvány megemlíti, hogy az emberi élet általában „U” vagy „V” alakú pályát fut be: Az ember az életközepén a legboldogtalanabb, amikor általában rádöbben a múlandóságára, ez aztán élete végéig elkíséri. Persze, van, aki végig abban a hitben vagy, hogy ő örökké él, csak másnak eshet baja, neki nem. A naivság, butaság sokszor kifizetődőbb, mint az önreflexió. Ez sem tudományos megállapítás semennyire, viszont keserű élettapasztalat. („Boldogok a lelki szegények.”)
A könyv fejezetei
A könyv első részében (Nagy utazás) semmi különbséget nem látok a szerző alapbeállítottsága és jelen gondolatai között: a kapitalizmust, a fogyasztói kultúrát kritizálja, ami alapján nyugodtan gondolhatnánk szocialistának is, ha nem tudnánk, hogy az a rendszer sem volt kifejezetten az ínyére való. Persze, kihagyhatatlan a fejlődéslélektan, majd felmerül a kérdés: Mi az emberélet célja. Viszonylag sablonos válaszokat kapunk, amikre magunktól is ráhibázhattunk volna, ha nem vesszük meg a könyvet. Itt még csínján bánik a szerző az irodalmi példákkal is, ami pedig szinte már a védjegyévé vált.
Nem úgy a következő részben: Híres emberek, pszichológusok, írók, költők életközepi kríziseit foglalja össze, adja közre tömörített formában. Egyébként ennek a résznek sem kellene kurvára érdekelnie, de valamennyi kattanásom mégiscsak maradt az irodalom területéhez. Úgyhogy szívesen olvastam a gondolatokat, pláne kis arcképekkel illusztrálva, tiszta tankönyvi feeling. Mi más lenne a fejezet címe, mint Az emberélet útjának felén, Dante után (nem) szabadon…?
Végül a „Múlttá lett jövőm” című, legrövidebb fejezetben az öregkorhoz kapcsolódóan von le értékes tanulságokat. Mivel itt még nem tartok, ehhez nem is szólnék hozzá. Sokat gondolkodtam, hogy megvegyem-e a könyvet. A tanács itt is az, hogy az idősek fiatalok társaságát keresik, fiatalabbakat hallgatnak. Talán azt sugallva, tegyünk mi is így. De nekem jellemzően pont most kellett a könyv, és nem máskor. Egyébként ez életközepi válság szakaszát a könyv (előbb több megközelítést felvonultatva) 45-60 év közé teszi. Ami elég optimista megközelítés. De mivel jól éreztem én, hogy már pont beleestem, csak meg kellet venni. Sokkal okosabb nem lettem, de nem hatott rám olyan rosszul sem, mint gondoltam.