Na, van itt egy ilyen is: Napokig tartott, amíg ezt a könyvet elolvastam. A szerző, Bruce Lipton: Tudat: a belső teremtő című könyve a sejtbiológiából indul ki, hogy oda lyukadjon ki, mint a legtöbb spirituális szerző. És erre még eléggé büszke is. Nem kárhoztatnék azért senkit, ha innen nem olvasná tovább. Mivel ilyen unalmas könyvet még én sem olvastam. Pedig elsőre nagyon szimpatikus volt a szerző. De sajnos, a biológia iránt lelkesedése nem ragadt rám át.
Kezdjük azzal, hogy saját életeseményeivel átszőtt sejtbiológiai munkáját taglalja, ami engem már azért sem érdekel, mert középiskolában a biológia volt az a tantárgy, a klasszikus tantárgyak közül, amiből egy félévet sem tanultunk. Általánosban elgondolkodtam ugyan egyszer-kétszer, hogy talán van valami értelme ennek az egésznek, de inkább mégis úgy döntöttem, hogy (számomra legalábbis) nem sok. Így aztán nem bántam, hogy a szakközépben kihagytuk.
Darwin vs. Lamarck
A sejtek életéről és különálló tudatáról szóló fejtegetéseket a könyv elejéről kihagynám, inkább ott venném fel a fonalat, hogy Darwin elméletét a szerző hibásnak tartja, helyette egy kevésbé ismert evolucionistát, bizonyos Lamarck-ot favorizál. Aki a darwini versengés helyett az élőlények (és különösen a sejtek) összedolgozására helyezi a hangsúlyt a fejlődésben.
Majd az egyetemi oktatói munkájáról beszél, meg hogy mennyire utálta az egyetemi partikat. A legjobban a Karib-tengeri szigetvilágban szeretett tanítani: Ott „világosodott meg”, bár hogy ez a megvilágosodás pontosan mit takar, arra a könyv végéig sem sikerült rájönnöm. A karibi diákjait mint „lúzereket” említi, de példának hozza fel az összedolgozásra őket, ami furcsa módon megint csak a Lamarck-féle teóriáját (vagy mániáját?) erősíti. Fura, hogy nem tőle hallom egyébként először Darwint kritizálni, Balogh Béla (aki mérnök) szintén hülyeségnek tartja.
A könyv eleje felé jól belengeti a „skizofrénia” és a „rák” hívószavakat, hogy utána ne mondjon róluk semmit. Helyette a szülői nevelés fontosságáról papol fejezeteken keresztül, eléggé tudománytalanul. Szintén megemlíti a kvantumfizikát, mint meghatározó élményét. Ő ehhez a fogalomhoz az olyan gyógymódokat kapcsolja, mint az akkupunktúra, csontkovácsolás, vagy kineziológia, ahol energiaáramlás van, ami nem mérhető, de gyógyulás mégis tapasztalható.
Gyógyszerellenesség
Többször kikel – biológus létére – az orvostudomány és a pirulái, gyógyszerei ellen, érdekes módon a mentális betegségek, mint pl. depresszió komolyabban nyomnak nála a latban, mint a másfajta betegségekre adott gyógyszerek. Ezektől mereven elzárkózik. Azt is mondhatnám, hogy szinte egy az egyben lemásolja az antipszichiátria érvrendszerét. Csak ezúttal a hagyományos orvoslásra alkalmazva – ami egy kissé újabb mellélövés számomra. Bár, talán van is benne igaza, ki tudja? Szerinte inkább a „csodás gyógyulások” vizsgálatára kellene helyezni a hangsúlyt. És nem elhallgatni ezeket, ha nem illeszkednek az orvosi paradigmába.
Na, ennyi lett volna Bruce Lipton: Tudat: a belső teremtő ismertetése. Amit még kihagytam, egy kissé égő fejezet a genetikusok melléfogásairól és az epigenetika győzelméről. És néhány közismert „csodás gyógyulást” ismertet, amik mára már szinte közszájon forognak. Végülis lehet, hogy mégsem annyira rossz ez a könyv, csak hamar elavult. Bombasztikusnak ható kijelentései – az újabb és újabb átdolgozások ellenére – sem jól öregednek.