Most Csernus Imre: Oroszlánok és farkasok című könyvéről lesz szó főleg és remélhetőleg. Igyekszem minél kevesebb körítéssel lerendezni, mivel túlságosan a könyv nem fogott meg. Bár, önsegítő könyvként adja el magát, igazából önsegítő abban az értelemben, hogy Csernus mintegy rátestálja a környezetére abbeli frusztrációját, hogy tavaly majdnem meghalt egy sztrók következtében.
Antipszichiátria ide vagy oda, általában a szűkebb és tágabb, IRL és netes környezetem a legnagyobb Csernus-mosdatóként tartott számon, mondván, hogy még ő az egyik legnormálisabb a pszichiátriai társaságból. Bár, ezt még most is tartom, lehet, hogy ez már ide nem elég. Pszichiáterek műveit amúgy is száműzni igyekszem már innen, még akkor is, ha ex-pszichiáter az illető. Illetve az orvosi, pláne pszichiáteri attitűdöt talán soha nem vetkőzi le az ember, ha ideig-óráig lefojtja is, egy-egy ilyen trauma a felszínre hozhatja. A bunkósággal együtt, amit megpróbált maga mögött hagyni egy időben.
Az empátia teljes hiánya
Először is: a halál témájához valószínűleg több empátiával kellene hozzáállni, ha már mindenképpen erről akart könyvet írni. Először azt hittem, a felgyógyulásáról, pedig dehogy. Egyre kevesebb pozitív tartalom van a könyveiben, az unalomig ismert, berögzött hozzáállásait ismételgeti fejezetről fejezetre. Például azt, hogy ha elfogadjuk a halált, tovább élünk. Mármint szerinte. Ez például semennyire sem tudományos állítás vagy megközelítés. Illetve állandóan egy akcióhős pózát veszi magára, amikor folyamatosan a halál méltósággal, illetve nem méltósággal való viseléséről értekezik.
Évek óta figyelem Csernus Imre munkásságát, és most esett le, hogy bárkit hazugnak nevez, megalkuvónak, gyávának, satöbbinek , szívfájdalom nélkül, mondhatni ez a védjegye, amit a narkósokon fejlesztett ki. Csakhogy: Észrevettem, hogy ez inkább egyfajta kivetítés, mint módszer, a csávó önmaga negatívumait vetíti és beszéli bele másokba. Ráadásul ő is piti narkósként kezdte, aki narkósokat „gyógyított”, általában egy általa kitalált speciális gyógyszerkoktéllal, illetve a személyiségük lebontásával és újraépítésével. Mostanra jöttem rá, nyugodtan kezdhetné magán is.
A bevált recept csődöt mond a téma kapcsán
A keleti és nyugati filozófiákat ötvözi ellentmondásosan, amikor nem egyszer az utolsó akcióhősként, hirdeti, „élj, ahogy a csövön kifér”, máskor ennek ellentmondásaként buddhista történeteket idézget. Illetve a „lassan járj tovább érsz/élsz” dilemmáján mereng, és azon lamentál, hogy ő sincs acélból, csak emberből. Hogy aztán megint felvegye a „100%-os teljesítmény”, „ahogy a csövön kifér” utolsó akcióhős szólamait (ez az utolsó jelző is többféleképpen értelmezhető, persze). Érvényes megállapításai, persze akadhatnak, „vak tyúk is talál szeget” alapon, de szerintem a legmesszebb menőkig ez a legrosszabb könyve. Na, pont, ő az, akinek nem lett volna szabad erről a témáról írnia. (Legalábbis a szokásos hozzáálásával.) Ami mindebből kijött, egy önismételgető bunkóságparádé.
Csernus Imre: Oroszlánok és farkasok cím egy sztrók kapcsán előjövő hallucinációjából ered. Régebben én is is adtam előszeretettel hallucinált címeket a projekjeimnek, de elég visszás, ha egy pszichiáter ilyesmivel virít. Ráadásul semmit nem árul el a mű tartalmáról, nem utal rá egyáltalán. A mexikói calavara kép a borítón is inkább semleges, mint kifejező. A Halottak napja többször szóba kerül, néhányszor elismételgeti róla a véleményét, a Halloweent lehúzza (egyébként a Halottak napját is, de azzal egy kicsit megengedőbb). A könyvben sokszor kiemeli mennyire bátran viselkedett betegsége kapcsán (már így utólag, talán volt ebben színezés is). Mindenesetre ebben a témában is úgy gondolta, megmondja a tutit, ami leginkább a saját maga önsegítése volt, mint a közönségé.
Az akciófilmes sejtéseim a könyv vége felé igazolást is nyertek, amikor a szerző szépirodalmi idézetek helyett narkós- és maffiafilmekből idézgetett inkább előszeretettel. Ez is örökös pszichiáterbetegség: Az álom, hogy megtalálják a pszichopata bűnözőt, aki még náluk is kártékonyabb, ezzel téve valamelyest szolgálatot a társadalomnak. Talán innen a vonzódásuk az erőszakhoz, illetve az ilyen jellegű tartalmak favorizálásához, ami előbb-utóbb bennük indít el bizonyos torzulásokat jórészt…
A tanulság annyi, hogy nincs tanulság
Egy önsegítő könyvtől joggal várhatna el az ember valamiféle iránymutatást, ami mindössze annyira korlátozódik: ha van még teendőd a Földön, akkor maradj életben, ha nincs, vagy ha az orvosok azt mondták, hogy ez „halálos”, akkor „halj meg méltósággal”. Komolyan, mint egy orvosi westernben, ha lenne ilyen műfaj. Ráadaásul ez a meghatározása a dolognak sem igaz minden esetben, ahogy tudom. Mindenesetre Csernus 2-3 hét alatt teljesen felépült a sztrókból szerinte, én erre nem vennék mérget… Amúgy megfigyeltem, hogy akik könyveiken, videóikon keresztül „tovább élnek”, legalábbis virtuálisan, könnyebben kezelik a „halál” témát, egy időben nagy költőink még utolsó időszakukat is bátran megörökítették, mivel úgy gondolták, már elérték a a halhatatlanságot, ez még bónuszként belefér. Végülis igazuk volt. De mégis mennyivel könnyebb talán ilyen kondíciókkal értekezni a halálról…
