Eltörölni Frankot, rendezte: Fabricius Gábor, szereplők: Fuchs Benjámin (Frank Róbert), Blénesi Kincső, Waskovics Andrea, magyar történelmi dráma, 99 perc, 2021. 16 éven aluliaknak nem ajánlott!
Mottó: „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” – Wittgenstein
A film lényegében Fabricius Gábor egyszemélyes munkája, majdhogynem monodrámája, amit Fuchs Benjámin szerepeltetésével hoz létre, elsősorban. Az Eltörölni Frankot főszereplője Frank, egy underground együttes frontembere, majd a végefelé kiderül a keresztneve is: Róbert. A többi szereplő általában nincs is nevesítve a filmben. Mondhatnánk elnagyoltnak, de éppen elnagyoltsága teszi időtlenné. Bár egy történelmi fikciós filmet látunk, érvényessége kortalan. (Sajnos.) És ha ez nem teszi világossá: két változat is készült a filmből: egy fekete-fehér és egy színes. Én először a fekete-fehéret láttam, majd a színeset. Talán más-más képzettársításokat hoz elő az egyik, mint a másik.
A film egy fiktív 1983-as időpontban játszódik, enyhe (vagy nem is annyira enyhe utalás történik benne az 1984-re, mikor a főhős mintegy „véletlenül” „elfelejti” a dátumot). (Mondjuk manapság ezért gyámság is jár(hat), illetve egyéb retorziók). A film kijelölt helye tehát valahol az 1984 – Mátrix 4 – tengelyen található meg, mintegy Bermuda-háromszöggé egészítve ki ezeket az alkotásokat az Eltörölni Frankot. (Ahol, ugye, bármi megtörténhet, és meg is történik. Bármi.)
A rendszerkritika támogatókra talál, minden elnyomó „autokráciában”
Frank Róbertnek a filmben támogatója is akad: Kezdetben egy doktornő (aki inkább tűnik nővérnek, később egy ugyanolyan kopasz ápolt beteg nő, így végülis teljessé válik a paletta). Bár meglehet, hogy mindhárom változata egyazon női archetípus megtestesítője. Pszichiátriai dolgozóként segíti, támogatja Frankot mindenben. Még gyengéd szálak is fűzik őket egymáshoz. Leborotvált hajú, beteg nőként (vers)szövegeivel próbálja segíteni a bajba került Frankot (pedig jóformán néma, csak a film vége felé mond ki néhány szót). Frank végülis nem a doktornőt választja, hanem a szenvedő sorstársával lesz szolidáris. Akihez már nem fűzi szerelmi szál, legalábbis testi szerelem nem alakul ki közöttük. Vagyis csak inkább a szemünk előtt nem? Bár, inkább lelki kapcsolat ez már.
A nőalak „Madách- áttűnései”-hez hasonló az ellenzéki „buli” helyszíne is, ahol szamizdatot osztanak, avantgard címlappal (meg egymásnak az észt). Ami ugyanúgy lehet értelmiségi parti vagy antipszichitátriai happening is. Frank azonban itt sem találja a helyét. Kilóg egy innen is börtön- vagy barakktábor-szerű tetoválásával. Egy pillanatra azt hiszzük, ez már külföld, de mégsem. Ez csak az előszobája. Itt lehet beszerezni a szükséges papírokat a külföldre való távozáshoz.
Frank a film elején próbál meg játszani valamit, ahol is a felvezető szövege elég jónak tűnt nekem. A főhős az őserő, őstehetség megtestesítője, szemben a rendszer szofisztikáltságával. „Barbár szövegeivel” és zenéjével (ami annyira nem sokat nyom a latban), valamint merényletkísérletével hiábavaló kísérleteket tesz a rendszer ellen való lázításra. Értelmetlen cselekedetei csak a végzete, az elektrosokk felé terelik. A rendszer több ponton megpróbál a lelkére hatni, illetve engedélyt adni neki, hogy kiszálljon a történetből (még a merényletkísérlet ellenére is). A rendszer vezetője futni hagyná, az általa elhagyott pszichiáternő kiutazási engedélyt biztosít részére búcsúzóul. De neki ez sem elég. Marad az országban, ahol kisokkolják, kiállítják öltönyben egy színpadra, de már képtelen játszani.
Állandósuló, folyamatos zaj, „álmaimat gépek rázzák” (á la Bonanza Banzai)
A filmben folyamatosan zaj van mindenütt: A pszichiátrián, a koncerteken, a rendőrségen, a politikai ellenállási mozgalom gyülekezőhelyén, tehát soha sincs csönd. Ebbe a zajba belesimul Frank zenéje, illetve elvész benne, ameddig a rendszer bonyolultabb, klasszikusabb darabokkal operál. Néha felhangzik a háttérben az ENSZ és az emberi jogok emlegetése, néha szocialista elméleteket hallunk, szintén a háttérben, ami csak tovább növeli a zűrzavart. A monumentális épületek, illetve a pszichiátria látványa engem nem zavart a filmben, inkább ismerősnek hatott. A rendszer látszólagos kiegyezési kísérletei Frankkal meglehet, nem voltak valódiak, így sorsszerűen jutott el végül az elektrosokkig. Aminek használata ellen a film végén tiltakoztak az alkotók egy szöveges üzenetben. Ez csak annak a számára derült ki, aki végignézte a filmet, különben lemaradt a mondanivaló aktualitásáról.
Az alkotás monumentális képekkel, és negatív utópikus hatásokkal operál (érdekes módon a múltba vetítve mindezt), de véleményem szerint elóvatoskodta a mondanivalót. Vagy tényleg olyan punkegyütteseknek akart emléket állítani (részben), mint a CPG. Akik szintén megjárták a pszichiátriát, ahhoz viszont túlságosan csak egy személyre koncentrál, Frankra. Szintén felemlegetődnek írók, költők, egyéb művészek, akik a „pszichiátrián pihenték ki a stresszt” annak idején… Vagyis az Eltörölni Frankot fiktív idejében… Ami, ugye, manapság is elő-előfordul, ugye, néhanapján. A doktornő bizonygatja, hogy ezek mind „paranoiás skizofrének”. Ugye, ugye, a különbség szinte árnyalatnyi (és erősen relatív)… Van olyan történelmi helyzet, amiben a paranoia a normál állapot…
Bár a politikai rendszer durvaságai és „túlkapásai” mellett „atyáskodó” természete is megjelenik, ez a mai pszichiátriára/ban nem jellemző. Vagyis manapság a kezelések már személytelenebbek, éppen ezért embertelenebbek, mint valaha. A rendszer már nem is titkolja rosszindulatát, nyíltan kimutatja a foga fehérjét. Politikai jellegét sem tudta teljesen levetkőzni. Annyiban minden pszichiátria „politikai”, hogy nagyon is függ az aktuális hatalmi viszonyoktól/játszmáktól. Fura módon az önkényuralmi jellege megmaradt, annak ellenére, hogy kapitalista „üzleti modell”-ben is gondolkodik már a gyógyszeripar (big pharma) irányítása alatt. A jobboldali rendszerekben eugenikus eredetét sem kell feltétlen titkolnia.
Dialektikus materializmus kritika, egyéb kulturális hatások, no elektrosokk
Talán az is a film üzenete, hogy a végén úgyis egyedül marad, a vezető is, ahogy elmésen megjegyezte a dalszövegében, és ő is. Illetve ha sikerülne is megbuktatni a rendszert (mondjuk a vezető kiiktatásával) minden ugyanúgy folyna tovább. Amit elérhetne, hogy magányos lázadóból magányos vezetővé válik. Mint ahogy a vezető mondta neki, hogy ő is így kezdte a pályáját, rombolással, és most ő a politikai rendszer vezetője. Ugyanaz a történet ismétlődne meg. Ki venné észre a különbséget? Talán csak Frank maga. Így viszont már nem vesz észre semmit, mert ő lett a rendszer és az elektrosokk áldozata. Látszólag ugyanott folytathatná, ahol abbahagyta, a rendszer jóváhagyásával. De a fő eszközei (az elméje, az agya, a lelke) már nincsenek meg hozzá. Kiüresedett zombi lett.
Egy, a filmről szóló kritika ilyen címet kapott: Száll a turul fészkére. Végül is annak is értelmezhető. Ha a szerző nem óvatoskodott volna el/hagyott volna homályban (sok)mindent. Tipikusan magyar módra. Mondtunk is valamit, meg nem is annyira. Inkább csak egy zajos montázs az egész. Történelmi korlátlelet, futurisztikus jelmezbe csomagolva. Mindenre lehhessen vonatkoztatni, csak a jelenre utoljára. Pedig, akik érintettek, szerintem mégis valahogyan azt teszik, a film kapcsán.
Egyedül az elektrosokkos utalás ugraszt vissza a végén a jelenbe. Hogy hoppá, ilyen is van, még mindig. Természetesen nem Magyarországon, mert itt nem ismerik be, illetve elhallgatják. Azt is mondhatjuk, hogy amíg a Száll a kakukk fészkére a lobomtómiát nevezte meg barbárságnak, 60 évvel később már az elektrosokknál tartunk. Időközben „ennyit fejlődött az orvostudomány” (társadalmi nyomásra, tegyük hozzá)… A film a maga (óvatos módszereivel) nyilván hozzáteszi a részét, hogy újabb 60 év múlva esetleg még egy fokot „fejlődjön az orvostudomány”… „A tempó rettentő…” (Neoton)