Nagy megelégedéssel olvastam R D Laing: Bölcsek, balgák, bolondok című utolsó (1967-es) könyvét. Megnyugvásomnak az az oka, hogy a saját korában ugyanúgy nem értették meg őt, mint ahogy mostanában engem sem. Érdekes, minél többet tapasztalok, tanulok, olvasok, annál jobban számíthatok a meg nem értésre. R(onald) D(avid) Lainggel is kb. ugyanez a helyzet. Oda-vissza, szinte könyv nélkül fújta Hegelt, Nitzschét, Kierkegaard-t és az egész filozófiai miskulanciát, Jaspersszel személyes baráti viszonyban volt, kitűnően zenélt, maga is szerzett darabokat, és mellékesen a neurológiához és a pszichiátriához (és az egész orvostudományhoz) kiválóan értett. Bár a könyv alcíme Egy pszichiáter útja, saját korában (és később is) antipszichiáterként emlegették Lainget. Feldmár András tanítómestereként tiszteli.
Mivel könyve életrajzi elemekben gazdag, mondhatni kimondottan önéletrajz, orvosi esetleírásokban bővelkedik, könnyedén utána tudtam benne nézni ezeknek az infóknak. Korában mégis gyanús elem, aki annak ellenére, hogy részt vesz az akkori közgondolkodás formálásában, pszichiátriai és orvosi berkekben nem kívánatos személy. A könyv lényegeként azt az egyetlen személyes indíttatásból elkövetett kísérletet szokták felemlíteni, amit skizofrén páciensekkel végzett, és ami személyes kezelési módszere lett volna – ha hagyják. Ez pedig abban áll, hogy orvosok és ápolók és betegek együtt legyenek a gyógyulás érdekében mindenféle hierarchia nélkül. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a módszere nem ért el látványos, vagy tartós sikert, de arról sem nagyon szól a fáma, hogy újrapróbálhatta volna még egyszer, valamikor is a pályája során.
Futni hagyni – a leghumánusabb megolás
A könyvben leírtak végül is azt taglalják, hogy lett inzulinkómás, elektrosokkoló pszichiáterből ez a humánus megfigyelő, aki nem nagyon gyógyszerez. Nem egy pácienst “hagyott futni” viszont (vagyis felhagyott a kezelésével) már korábban is, aki később karriert csinált.
Egyébként csak egy könnyed kis sztori egy berendezett lakrészről, ahová a skizofrének elvonultak a nővérekkel, de a kísérletet le kellett állítani, mert a nővéreket kikezdte miatta a szakma, mert személyes kapcsolatba kerültek a betegekkel. Még néhány helyen leír Laing csodás gyógyulást a skizofréniából, pusztán beszélgetés hatására, ami közte és a páciens között történt. Mivel nagyon képzett volt neurológiailag, pszichiátriailag nem kevésbé, így eléggé nehezére esett neki az elvonatkoztatás ezektől a szakmáktól. Sajnos ezt kell megállapítsam, hogy filozófiai és bölcsészeti ismeretei, humanitása inkább hasznára volt, mint orvos volta. Egy kicsit olyan figura ő, mint a Gorillák a ködben film főhősnője. Neki is érthetetlen a vonzódása a skizofrének felé, nem egyszer felmerült a gyanú, hogy “mert ő is olyan”. Amúgy nem volt “olyan”, csak nagyon humánus, éles eszű megfigyelő, aki egy veszélyeztetett embercsoportot akart felkarolni. Így vall erről:
„A pszichiáter és a páciens között tátongó hasadék az „egészséges-őrült” vonal mentén láthatóan szerepet játszott a pszichiátria területén lelhető nyomorúság és rendetlenség egy részének kialakításáért. Talán az emberi bajtársiasság kihunyta volt a leglényegesebb mozzanat. Talán ennek a helyreállítása a „kezelés” sine qua nonja.” (R D Laing: Bölcsek, balgák, bolondok, 2018)
Könyv: Bölcsek, balgák, bolondok – Egy pszichiáter útja (R. D. Laing)