Szeretném bevezetni a szokást, hogy néha versekkel szórakoztatom az ide betévedő embereket. Akár saját, akár másokéi, mindenképpen a versírás/versolvasás lett az egyik kikapcsolódásom. Régebben ugyan fel-feltettem a kérdést: „Ki a fene olvas még/manapság verseket?” Aztán eljöhet az az életszakasz, amikor – ha irodalomról beszélünk – a regény már túl hosszú, de akár még egy hosszabb elbeszélés vagy novella is megerőltető. Ilyenkor jön képbe a vers. És ha egy kicsit szabadvers, egy kicsit pszichológia, egy kicsit visszahozza az 1960-as éveket. (Kedvenc korszakom, nem mintha éltem volna már akkor). És ha egy kicsit a párkapcsolatról (házasságról) is szól, csak még jobb, mint például R D Laing: Gubancok című műve.
1969-ben látott napvilágot R D Laing: Gubancok című könyve, a skót pszichiáter (Feldmár András mestere) pszichológiai „verses kabaré”-ja… A versbeli történeteknek nincs címük, és egybefüggő egészet alkotnak, Jackről és Jillről szólnak (mondhatjuk, hogy Jancsiról és Juliskáról). Az aprópója az ezeknek a verseknek, hogy a párkapcsolatokban is sok az „egymás mellett elbeszélés”, az úgynevezett „double bind”, azaz nem arra reflektál a másik, ami elhangzott az egyikük szájából… Laing a szavakkal, azok jelentésárnyalataival játszik, azokból hoz létre verses drámát, ahol nincs ugyan happy end, viszont túl nagy tragédia sem történik…
A normális párkapcsolat abnormalitása
Előfordul, hogy amit Jack lát, nem látja Jill, ez utalhat kezdődő skizofréniára, Laing szerint a skizofréniával sújtott családokban különösen sok a szülő és a gyerek között double bind. Ezt a részt leszámítva egy „normális” párkapcsolat leirata is lehetne az egész verseskötet. A normális párkapcsolatok abnormalitását, nonszensz jeleneteit látjuk viszont a versekben kipellengérezve. Jill attól tart, hogy Jack butának tartja, és tényleg buta, mert elhiszik, hogy Jack butának tarja, stb… Vagy a gyerek, akivel „nem stimmel valami, éppen ezért képtelen felfogni, hogy nem stimmel vele valami”… Klasszikus példája a gyereknevelésnek…
Mondhatnám, hogy a könyv fárasztó humora nem mindenkinek való, de végülis 100 oldalt átlapozni nem egy nagy kunszt, kb. fél óra alatt végez az ember… A közepe-vége felé sok az ismétlődés, valami „vég nélkül lenne folytatható”. Úgy látszik, kora (a ’60-as évek) kísérleti irodalmából is merített a szerző. Hogy ez a versek hasznára vált vagy kárára, mindenki döntse el maga. Ez a fajta közlésmód talán a párkapcsolatok parttalan végnélküliségére, és az örökös és kölcsönös egymásra utaltságra célozhat. A könyv nem egyszeri kísérlet a szerző, részéről, írt egy másikat is, ugyancsak a párkapcsolatokról Tényleg szeretsz…? címmel… Már pedig Laing tudja, mit beszél, életrajza szerint 4 nőtől volt 10 gyereke, úgyhogy a téma nem ismeretlen számára…