Shunmyo Masuno: Nyugalom című könyvével maradjunk még egy pillanatra Japánban, hogy aztán búcsút is vegyünk tőle, egy időre… Ez a zen buddhista főpap, kertépítő mérnők és egyetemi oktató második könyve (van több is), valamennyire az előző, a ZEN stílusában, annyi különbséggel, hogy nem 100 „leckét” tartalmaz, hanem 48-at, majdnem csak a felét. Szerkesztettségében, külalakjában hasonló a könyv, annyi, hogy az egyes fejezetek, leckék vagy tanácsok dupla annyi helyet foglalnak benne. Majdhogynem ugyanaz, újracsomagolva, a fizikai munkáról a szellemire tolva át a fókuszt. (Gondolom, a szerző előzetesen végzett egy ks marketinges munkát, avagy piacfelmérést/kutatást…)
Valójában tényleg nyugalmat áraszt magából az egész könyv elrendezése, ergonómiája, így akár versként is olvashatjuk a bölcsességeket, mert úgy is van tagolva a szöveg. A szerző gondolhatta, hogy valakinek csak így „jön át” a mondanivaló, és igaza is lett, például nekem. Igazából irodai dolgozóknak, üzletembereknek ad tippeket, nem annyira kétkezi munkásoknak. A benne leírt történetek az irodai munka szellemiségéhez inkább jobban alkalmazkodnak. Tehát a nyugati világban is főleg a felsőbb körök olvasmánya, nem a szegényeké. Ők csak meditáljanak. A nekik való meditáció a zazen.
„Maradj otthon!” (akár COVID van, akár nincs)
Egy dolog azonban feltűnt a kötettel kapcsolatban: Hogy mennyire fontosnak tarja a szerző az otthon fogalmát. Kiemeli, hogy ne bárokban lógjunk munka után, hanem inkább teremtsünk megfelelő otthoni környezetet. Kiemeli, minél idősebb az ember, erre egyre inkább szükség van. Ajánlja, hogy létesítsünk oltárt lakásunk valamelyik pontján, elhunyt szerettein fényképével. A pihenés óráiban akár beszélhetünk is hozzájuk, bár, hogy segítenének, arra kevés esélyt lát.
Ebben a könyvében (is) behozza a „kemény munkát”, a „nyugalom” ellenpontozásaként, ám most nem annyira a testi tevékenységeket, mint a szellemi munkavégzést emelve ki. Azzal az egy kitétellel, hogy „ismerjük meg a határainkat”. És csak olyan munká(ka)t vállaljunk el, ami ezekbe belefér, illetve csak kissé feszegeti őket. Valójában magáról a nyugalomról nem sokat tudunk meg. Tehát ez egy olyan állapot, amire szüntelenül törekednünk kell, bizonyos élettanácsok betartásával/megfogadásával akár, kis zen buddhista történetek segítségével, viszont a cél biztos ismerete nélkül.
A Japán „otthon levés” kultúrájáról beugrott a „hikikomorik” jelensége, azoké a fiataloké, akik évekig nem hagyják el a lakásukat, hanem főként számítógépes játékokkal, filmekkel és effélékkel szórakoznak. Hogy ez mentális betegség-e vagy sem, vitatott téma Japánban is. Valamint a skizofrénia kezelésére is van egy Japán szokás, amit olvastam: Ahelyett, hogy orvoshoz vinnék őket, rájuk zárják a házat, ameddig nem normalizálódik az állapotuk. És csak élelmiszert visznek be nekik időnként. Ez valamelyest egybe cseng R. D. Laing kezelési elveivel, azzal a különbséggel, hogy még személyzetre sincs szükség az állapot normalizálásához. Valamint A pszichiátria a 20. század bűvésztrükkje? véleménycikkel (nem tudom, ki írta 🙂 ). Szóval a tanulság: Nyugodj meg, és maradj otthon.