Thomas Szasz: Az elmebetegség mítosza című könyve a második, ami megjelent magyarul, az első a Szertartásos kémia volt. Bár magyar származású szerzőről van szó, aki 18 éves korában kivándorolt Amerikába, és az életművét ott írta meg. Az elmebetegség mítosza az Akadémiai Kiadónál jelent ugyan meg, mégis hiánycikk mindenütt, a legtöbb könyvárban a raktárban, ha akad belőle egy példány. Buda Béla, egykori pszichiáter kollégája látott az életművében fantáziát, és szerinte legalább még 30 könyve van, amit ki lehetne adni Magyarországon.
Én a magyarul megjelenteken kívül még a Psychiatry: Science of Lies és a a Schizophrenia: The Sacred Symbol of Psychiatry című könyveit ismerem még valamennyire. Thomas Szasz: Az elmebetegség mítosza című könyvében szinte végig csak a hisztériáról értekezik, ami már abban a korban is anakronizmusnak számított (ha jól saccolom, az ’50-es évek tájékán, végén). Mégis, a hisztériát mintegy hipotetikus mentális betegséget felhasználva fejti ki a mondanivalóját. Ez egyrészt nem tűnik szerencsés választásnak, mivel nem valós problémát dolgoz fel. Másrészről még igen, hiszen Thomas Szasz eleve el sem ismeri semmiféle mentális betegség létezését. Ami inkább monologizálásra készteti, mint polémiára. Freud „konverziós hisztéria” elméletét sem ismeri el (amiből voltaképpen a betegségek pszichoszomatikus eredetének elmélete nőtt ki). Sem R. D. Laing megoldási javaslatait a skizofrénia kezelési lehetőségeire.
Ha egy pszichiáter pszichiátriatörténettel kezdi, akkor antipszichiter
A nézeteit meglepően sokan osztják külföldön, illetve idéznek tőle, sajnos Magyarországra 60 év alatt sem jutottak el igazán a művei, gondolatai. Ha egy pszichiáter pszichiátriatörténettel kezdi (és nem történész), biztosak lehetünk benne, hogy antipszichiáter (ha nem is ismeri be). Ugyanis egy valódi pszichiáter igazából, ha nem is szégyelli, de mindenáron takargatni igyekszik a „szakma” történetét. Hála istennek csak a hisztériára szorítkozik főként ebben a könyvében, ugyanis a skizofrénia túl nagy falat lenne kezdésnek. Talán Az elmebetegség mítosza volt az első könyve, ami még valamennyire a szakmának íródott, a többi már a szélesebb közönségnek.
A könyv első ránézésre egy elméleti mű, inkább egy szobatudós munkája, aki egyszerre szerzett pszichoanalitikusi és pszichiáteri képesítést. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy „lerántsa a leplet” ezekről a foglalkozásokról. Amint a bevezetőben kifejti, csak akkor kezdett bele a tudományos tevékenységébe, illetve a könyvírásba, amikor már biztonságban volt egyetemi áldásában, okulva Semmelweis Ignác példájából és tragédiájából. (Akiből a kortárs orvosok mártírt csináltak, a mai orvoslás viszont (kénytelenségből? álszentségből?) piedesztálra emelt. Párhuzamot is vont a pszichiátria és a szülészeti osztályok között, illetve felemlegette kezdeti katasztrofális eredményeiket. Amit Semmelweis Ignác fellépése részben korrigált a szülészeteken. Thomas Szasz hatása viszont csak lassabban bontakozik ki, úgy látszik.
Thomas Szasz elméletei termékeny talajon csíráznak ki
Viszont gyökeret eresztett nem egy (gondolkodó) páciensben, és a mai napig inspirál embereket, akik erőt merítenek az elméletiből, idézgetnek belőle. Végül is csak elkezdeni nehéz megbarátkozni a gondolattal, amit képvisel, aztán ellentmondásai ellenére (rója fel neki a még több ellentmondásban lévő pszichiátria) sokakban termékeny talajra hullik, illetve visszhangra talál a mondanivalója. Sajnos a legtöbb antipszichiáter nem ismeri el a többi antipszichiáter teljesítményét, illetve egymást is gyakran illetik kritikával. Ezen, mondjuk nincs mit csodálkozni: A pszichiátriában ugyanígy van, ennek ellenére nem bírálják felül egymás „szakvéleményét”. Ami valójában inkább kategorizálás, felcímkézés, stigmatizálás, szégyenbélyeggel való ellátás.
Szóval egy olyan fiktív betegség útján keresztül mutatja be a pszichiátria történetét, amiről utólag kiderült, hogy nem létezik, viszont egyre több mindent betegségnek címkézett újabban a pszichiátria. Hogy Mekk Mester módjára, egyre több mindenben kompetensnek gondolhassa magát, egyre több mindennek a „kezelésére” vállalkozhasson. A „kezelés” alatt természetesen „állapotrontást” kell érteni, annak ellenére, hogy a „stagnálás” elérése lenne a cél. (A kezdeti nagy zuhanás, illetve presztízsveszteségek után), egy „alacsonyabb életminőség” szintjén, persze.
Hisztéria, boszorkányüldözés, régen és most
A könyvön szerintem amúgy nagyon semmi dugdosni való nincsen, a legmeredekebb része, mondjuk a boszorkányüldözések és a pszichiátriai üldözések összevetése, ami a mai napig valós probléma. Az egyház régi inkvizíciós gyakorlatából vett át a pszichiátria sok mindent, például a jog kisajátítását gyámsági ügyekben, például. A máglyahalál analógiája a modern korban a gyámság alá helyezés, csak amíg a tűzben a boszorkány(nak mondott valaki), egyből elégett, addig a gondnokság intézménye lassan őrli, emészti fel az embert. Egyébként a boszorkánypróbák is „terápiás jellegűek” voltak, tekintve az egyház elméletét az „örök életről”. Szóval csak mintegy megtisztították a lelkeket a bűntől, mielőtt „örök életet” nyertek. A pszichiátria is körülbelül még ezen a szinten gondolkodik mindezekről.
A hisztéria jelenségéhez a 21. században a covid-19 által keltett „hisztéria” fogható, szerintem már nem kell túl sok idő hozzá, hogy arra is fiktív betegségként hivatkozzon az utókor. Aminek a csírái, és társadalmi támogatottsága már most megvan, csak jelzem, elég körbenézni a Facebook vagy Twitter posztjai között. Sokan, akik régebben ölre mentek a „tudományért” covid-19 témában, vagy maguk is az „oltó” gépezet részei voltak, az eredmények és az utóhatások láttán (esetleg tapasztalva azokat), maguk is kénytelenek bocsánatot kérni az emberektől. Thomas Szasz: Az elmebetegség mítosza kiváló mintául szolgálhat ehhez a (közel)jövőben.