Ritkán nézek filmet, de lassan Ray Bradbury: Fahrenheit 451 szakértővé válok, mivel a könyvet 2x olvastam, megnéztem a HBO-s változatot, majd Truffaut filmjét. Sőt, az Equilibriumot is láttam, ami “sokat kölcsönzött” a Fahrenheit 451-ből (szerintem szabadon értelmezett átdolgozása a regénynek, de mindegy). Mégis mindössze egy kérdés merült fel bennem mindezek után (illetve 3): Miért kell időről időre kisajátítani maguknak a rendezőknek a filmet. Miért nem jó úgy a történet, ahogy van? Vajon képtelenség lenne-e egyszer szöveghű filmes adaptációt készíteni belőle? Francois Truffaut esetében az ember még hajlamos elnézni az egyedi értelmezést, de a Ramin Bahrani által készített HBO-s változat annyira rosszul sikerült, hogy kár túl sok szót vesztegetni rá. Van ugyan benne valami gyengécske cselekményszál, de alapvető szereplők hiányoznak, és a cyberpunk környezet bemutatásában ki is merülnek a film eszközei, a névegyezésen kívül semmi köze már az eredetihez.
“Nem vagyok tudományos-fantasztikus író. Csupán egyetlen könyvet írtam, ami tudományos-fantasztikusnak minősül, ez a Fahrenheit 451. Minden más, amit írtam, fantázia. A fantázia olyasmi, ami sohasem történhet meg, a tudományos-fantasztikus művek pedig arról szólnak, ami megvalósulhat.” (Ray Bradbury)
Aki nem ismerné a történetet (mivel érettségi tétel is, enyhén spoileres lesz): Guy Montag, a főhős tűzőrként dolgozik egy jövőbeli disztópikus, elidegenedett társadalomban, amit a mindennapi élet tartalmatlansága, sivársága jellemez, ahol nincs kultúra, csak a központilag közvetített műsor. A különböző tabletták és az autón való esztelen száguldozás alkotja az összes kikapcsolódási lehetőséget. A tűzőrök feladata és felszerelése hasonlít a tűzoltókéhoz, azzal a különbséggel, hogy tűzoltófecskendő helyett lángszóróval járják a várost. Mivel a házak addigra már tűzbiztosak. A rejtegetett kulturális javakat égetik el szimbolikusan a tűzőrök, leginkább és elsősorban is a könyveket. (A 451 Fahrenheit fok az a hőmérséklet, amin a papír meggyullad és elég.)
Rövid olvasmány, alig pár szereplő
A Fahrenheit 451 című kisregény és a belőle készülő filmadaptációk szerencsére kevés szereplőt mozgósítanak, a legfontosabbak a nőalakok: Mildred (Truffaut filmjében Linda) és Clarisse. Mildred Montag felesége, aki mindenben a kora többségi társadalmának gyermeke, egész nap a tévéfalakat bámulja és tablettákat dobál magába, észre sem véve, ha túladagolja magát. Ez a túladagolás annyira hétköznapi eset, hogy elhárítására faragatlan, lelketlen gépészeket alkalmaznak, akik vércserét hajtanak végre a bajba jutotton és kiporszívózzák a gyomrát, orvos beavatkozása nélkül. Mildred barátnői, ha lehet még ostobábbak, férjeiket aggodalom nélkül küldik a háborúba, abortuszok sorozatán mennek át, ha mégis utódot szülnek, intézetbe küldik.
Ezzel szemben Clarisse, aki a regényben majdnem 17, a filmben 20 éves, nem felel meg ebben a társadalomban az előírásoknak, természetkedvelő, mozgékony szellemű vidám teremtés, még a regényben létrejött kulturális diktatúra árnyékában is. Ismeretséget köt Montaggal. És érdeklődik tőle, hogy olvassa-e azokat a könyveket, amiket munkája során eléget. A regényben Clarisse hamar meghal autóbalesetben. A filmben életben marad, de mint tanárnőt kirúgják az állásából. A fennálló társadalmi rend ellehetetleníti. A regényben fontos alak még Faber professzor, aki Montagot segíti, miután az elkezd könyveket rejtegetni, majd hozzá fordul tanácsért. Faber érdekes módon egyik filmváltozatban sem szerepel. Na, mindegy, a könyv azt a lélektani utat mutatja be, hogy lesz egy elnyomó hatalom mintapolgárából törvényen kívül könyvrejtegető.
Valós probléma, ami nincs teljesen eldöntve
Visszakanyarodva a bevezetőben feltett kérdésre, a regény talán azért nem alkalmazható teljes mértékben filmre (vagy mégis? egyszer meg lehetne próbálni?). Mert olyan problémákat feszeget, amik túl mutatnak a kulturális diktatúra jelenségén. A könyvben a disztópikus társadalmi rend jogosultságát is érvekkel támasztja alá Montag felettese, Beatty kapitány. Amik megfontolásra és további végiggondolásra érdemesek. Eőször is: Az elnyomás nem erőszakkal jött létre. Hanem a többség kifejezett kívánságára. És hiába őrizgetik egy páran a klasszikus tudást emberbőrbe kötött könyvekként. Ha valójában nincs már szükség rájuk. A kapitány több érvet is felhoz: A regényalakok soha nem léteztek, fantázia alkotta szereplők, értelmetlen, szükségtelen hát, hogy velünk legyenek.
A filozófusok tételei egymásnak mondanak ellen, az eleve elrendelés tételére 100 év múlva kimondják a szabad akarat elméletét, satöbbi. Az előállított kulturális javak színvonala egyre csökkent az idők folyamán, míg végül menthetetlenül elsilányult. Összegezve: A kultúra nem hoz mást csak bajt és őrületet az emberre. Vele szemben képviselik államilag a racionalitás, a józan ész világát a kapitány és emberei. Ray Bradbury: Fahrenheit 451 műve tehát eldöntendő kérdést tár az olvasó elé.
Két világrend, két felfogás
Két világrend, két világfelfogás csap össze tehát a műben. És az író koránt sincs meggyőződve róla, hogy az ő felfogása a jó, csak arról, hogy a másik rossz. Nem biztos benne, hogy kell-e a klasszikus kultúra a világba, és ha lehet egy személyes megjegyzést tenni. Életem néhány pontján engem is elfogott ezt illetően a kétely, hogy van-e, és mennyiben van helye még ebben a (poszt)modern korban a klasszikus műveknek. De amennyiben bárki elbizonytalanodik ennek hasznosságát illetően, jusson eszébe Beatty kapitány. Aki azt mondja, hogy még egy tűzőr életében is szabályszerűen eljön a pillanat, hogy meginog: “Huszonnégy óráig a tűzőrnél hagyjuk a könyvet. Ha nem égeti el magától, elégetjük helyette mi.” Tehát a kísértés a másik oldalról ugyanúgy fennáll. És a kultúra nélküli világból mindig van átjárás a kultúrával telibe, visszafelé már nem biztos.
Please note:
A történet onnét nyer újra és újra aktualitást, hogy az internetről kitiltott tudást újra a könyvek kezdték őrizni, ebben áll most a legfontosabb szerepük. Egyébként erre Alan Watt hívta fel először a figyelmet, ha nem is ilyen konkrétan kifejtve, hogy miért. Azóta már többet tudunk. Alan Watt már nem érte meg, hogy tanácsait turbó fokozatban érdemessé vált tényleg átültetni a gyakorlatba. Néhány könyv és e-könyv fellelhető ugyan az interneten, az Amazonon, például, aki tájékozódni akar, de az is csak a jéghegy csúcsa. Ilyenformán fent is van néhány adat tiltott témákról a neten, és nincs is.
Milyen érdekes, hogy pont könyv formában, ahogy Ray Bradbury megálmodta. Bár se az internetről, se az ahhoz kapcsolódó folyamatokról nem volt tudása, valószínűleg. Akkoriban indult a net, katonai felhasználásra. A mai viszonyokról, illetve a cenzúra jelenségéről pláne nem lehetett tudomása: A tiltott videókat törlik. A kritikus tartalmakat lejjebb rangsorolják. A könyvekben van még remény, hogy meglepő és hasznos tudás birtokosai legyünk. Bár, nyilván, garancia nincs semmire. Esetleg nem tesz jót az egyes embernek, ha tudomást szerez mindenféle dologról. Esetleg könnyebben „megőrül”. Vagy idő előtt elhalálozik. Még akkor is, ha nem szándékozik „oknyomozó riporternek” menni. Ez van. Mese vége. Az ember folyamatosan választások előtt áll. Tudnia kell, mik a lehetőségei. Bár, néha jobb, ha nem tudja. Századszor is: „Boldogok a lelki szegények.” Ray Bradbury Fahrenheit 451 című regénye megtalálta pár éve is az aktuálitását, amikor érettségi tétel volt, és most is, csak még „égetőbben”…