Joy Kenward: A tudatos írás öröme nagyszerűen illeszkedik be a manapság divatos trendbe, hogy legyen bármi a téma, egy kis mindfullness meditáció sosem árthat bele. Legyen szó pszichológiáról, coachingról, boszorkányságról, kristálygyógyászatról, meditációs technikák leírásáról. A mindfullnes a minimum hívószó, a kvantumfizika a maximum.
A mindfullnest ugyanakkora baromságnak tartom, mint a kvantumfizikát. A mindfullness a „pillanat megélése”, a kvantumfizika pedig annak a koncepciója, hogy minden inkább csak „energia”, mint valódi „anyag”. A pillanat megélése annak, akinek problémája van a „pillanatban”, nem jelent megoldást, csak súlyosbítja azt. A kvantumfizikával sem tudtak mit kezdeni, próbáltak hozzá metafizikát gyártani, de mindeddig kevés sikerrel. (Azt ugyanis sejtették, hogy az orvostudományt a fizikán kívül nem hatja meg semmi (max. a kémia)). A legközelebb a keleti gyógyászat került a használatához. Ezek a rendszerek nyugati észjárással alig követhetők.
A mindfullness meditáció és az alkotás
Azt én is tapasztaltam, hogy meditáció során lehet inspirációt nyerni egy-egy vers szövegéhez. Bár a cél nem ez lett volna, hanem a jobb állapot elérése. Született is ebből pár versem, bár talán inkább hasznosabb lett volna mindenki számára, ha nem ez sül ki belőle. Na, mindegy. Joy Kenward: A tudatos írás öröme főként irodalmi alkotások (vers és próza) írásához próbál inspirációt nyújtani, de elvileg mindenfajta szövegre található egy-két jótanács, utalás a műben.
Szóba jönnek még olyan témák, mint a toll, ceruza, papír, és más efféle „anaológ” technikák. A Skizofrénia underground 1.0-ás verziójánál ezek még működtek, ma már viszont semennyire sem. Ebben nagy szerepe van például a Twitternek, ami mintegy „csapdába csalja” az ötleteimet, és olyan nagy utólagos visszhangjuk pontosan ezért nem is lesz. Életem nagy tévedése, hogy eleve az internetes megjelenés mellett tettem le a voksomat, mintegy „real time” hatást várva el az írásaimtól, a hosszú távú dolgokkal, mint pl. a „print” kiadványok, nem törődtem, sajnos. Az ok nálam is a középiskolában keresendő másodsorban: A programozással járó, illetve ahhoz köthető feladatok nagyon testhez állók voltak számomra. Amíg egy esetleges könyvkiadás alapjául szolgáló gazdasági-üzleti modell inkább távol állt az eredeti elképzeléseimtől. „Sad, so sad…” -Chumbawamba
Az egész könyvnek talán annyi haszna van, hogy az ember elgondolkodik, hányadán áll az írással (legalábbis a múltjában, illetve a jelenlegi életére vonatkozóan). Ezt most nem fejtem ki bővebben, ettől egy kicsit rövidebb lesz ez a szöveg, de ezt nem tartom most olyan nagy bajnak. A könyvet én abba a kategóriába sorolnám, amit „második írásbeliségnek”, „Gutenberg-galaxis 2.0”-nak neveznék: A szöveg visszatért, és sokaknál elsőbbséget élvez, de csak „sorvezetők” használatával: Egy-egy könyvhöz erős kategorizálás, szerkesztettség, kalligráfia és esetleg képek tartoznak. Ez szorosan összefügg a mondanivalóval, némiképp a tartalom rovására. Illetve ezt már észre se vesszük, fel se tűnik, mert lassan ez lesz a „sztenderd”. Pláne az önsegítő könyvek piacán…
A diszlexiások, ADHD-sek és egyéb diagnosztizáltak „árulása”
És ez elég szép teljesítmény, tekintve, hogy a szerző eredetileg diszlexiával küzd(ött), ami Ryder Carroll-ra a bullet journal feltalálójára emlékeztet, aki állítólag ADD-s volt (ami az ADHD-hez hasonlít, illetve majdnem ugyanaz). Vagy találkoztam már szcientológiai tanulási technikákat tanító tanárral is, aki nem bírta a középiskolát. Végül is, nekem sincs mit szégyenkeznem a sorban, diagnózis-halmozás tekintetében. Csak engem általában erőszakkal kényszerítettek bele ebbe a fajta „pszicho-bizniszbe”. (Lássák kárát.) Csak csendben jegyzem meg, hogy a Z generáció állítólag már a pszichiátriai diagnózisával határozza meg magát. Ezek közül is akik a legjobban, kézzel-lábbal ragaszkodnak a diagnózisaikhoz, és a legkreatívabb módon fejezik ezt ki (főleg mémekkel), azok az ADHD-sek, akiket már gyerekként traumatizált a rendszer…