Dr. Máté Gábor A sóvárgás démona című könyvét először furcsa volt olvasni, mert főleg azokról a drogosokról ír benne, akiket háziorvosi praxisa során kezelt a Downtown Eastside-on. A drogosok között a mortalitás az, ami igazán szembe ötlő, ha nem a szer, a fertőzések, életkörülmények végeznek velük viszonylag hamar. Az ember sosem tudhatja, nem az utolsó találkozás-e az illető pácienssel. Ilyen közel a halálhoz ilyen tárgyilagos stílusban fogalmazni egyrészt bravúr, másrészt először ennek a könyvnek a kapcsán fordult meg először a fejemben, milyen lehetne segítő pályán lenni. Persze, a „kisdobos, ahol tud, segít”, de ha nem kér/kap érte pénzt, hajlamosak leértékelni a segítő szándékot/”szolgáltatást”.
Sokaknak vonzók az orvosi praxis és az egyéb segítő pályák
Természetesen nem orvosként (fura volt, amikor és ahogyan az antidepresszánsokról, vagy kényszerítő intézkedésről írt). Hanem, mondjuk, pszichológusként vagy szociális munkásként. Érdekes, a pszichológus és a szociális munkás szakma mennyire a skála legszélén áll népszerűségben. Holott a nagyjából ugyanannyira segít mind a kettő, csak mondjuk, a szociális munkás a társadalmilag hátrányos helyzetűekkel foglalkozik, a pszichológus a felső 10000-rel, leginkább. Máté Gábornak, orvos létére kijutott mind a kettőnek a tevékenységi köréből. Ami még vonzó lehet az orvos szakmában (és általában a segítő szakmákban), hogy nem annyira magányos hivatás, mint pl. az online újságírás/blogolás. Thomas Szasz írja a Szovjetunió orvoslásával kapcsolatban, hogy az orvos társadalmi rangja egy szociális munkásénak felelt meg. Úgy látszik, ez nem csak a Szovjetunióban volt így, környéke válogatja.
Közben nem hallgatja el könyvében a saját függőségét sem: Hanglemezvásárlás a Sikora zeneműboltban, munkahelye környékén. Felidéz egy olyan történetet is, amikor egy szülő nőt kellett másra hagynia furcsa hanglemezvásárlási mániája miatt. Családja elhanyagolása is szóba jött, sőt fia blogírási kényszere, és önjobbító tanfolyam-mániája is. Nem ritkák az ilyen belső monológok sem a könyvben. Mindez 544 oldalon keresztül, végülis meglehetősen olvasmányos, és helyenként irodalmi stílussal fűszerezve sorjáznak előttünk a drogosok történetei (nem igazán happy endesek, általában). Orvosi magyarázatokkal tarkítva. És Máté Gábor saját vívódása a függőségével. Ha egy olyan könyvre vágyunk, ami hosszú időre kikapcsol, csak ajánlani tudom. Amennyiben nem lomboz le minket a benne ábrázolt emberek sanyarú sorsa. Bár, „eső után köpönyeg” volt számomra ez a könyv, mert akkor már jórészt „tiszta” voltam.
Kontextusba helyezés, „párhuzamos életrajzok”
Érdekes megfigyelni, vagyis legalább észre venni a párhuzamot Feldmár András és Máté Gábor sorsa között. Mindketten Magyarországról kerültek Kanadába egy-egy történelmi krízis során, ott lettek sikeresek a saját szakterületükben, majd írói karrierbe is kezdtek, Magyarországra is kiterjesztve tevékenységi körüket. Mindketten egy kicsit nem számítanak a „mainstream” áramlatnak. Máté Gábor az orvosok között traumával kapcsolatos felfogása miatt, Feldmár András pedig főként a pszichiátriával való szembenállása miatt. Mindkettejük könyveinek döntő többségét ismerem/olvastam. Abban is hasonlítanak, hogy Felmár az LSD-re esküszik, Máté Gábor az ayahuasca-t említi „terápiás céllal”. Azért a közelmúltban, úgy tudom, sikerült összeveszniük a trauma felfogásuk körül kialakult vitájuk miatt…