Kertész Imre: Lét és írás című naplóregénnyé szerkesztett könyve halála után 8 évvel jelent meg. Annak a 13 évnek a történetét követi nyomon napló formában, amelyikben a Sorstalanságot írta. Egészen a regény kéziratának első elutasításáig tart a napló. Mindeközben folyamatosan írt és olvasott, némileg a regénytől függetlenül. Az írás/olvasás a jelek szerint fő létmódja volt Kertész Imrének. Ennek rendelte alá magát, rosszabb indulatú életrajzai megemlítik, hogy nem is nagyon dolgozott (a szocializmusban), a felesége tartotta el, amire a naplóban is történik utalás. Neki csak írnia kellett, illetve „volt szabad”.
A nagy vakáció -> Muzulmán -> Sorstalanság
Annak ellenére, hogy nem igazán hitt sem a humanizmusban, sem a pszichológiában, hanem csak az irodalomban és a filozófiában, és a (írás)technikának rendelt alá mindent, végülis megírta egy Nobel-díjas regény „receptjét”, ha úgy tetszik. Mivel (írás)filzófiai részek bőven találhatók benne, akár kreatív írás könyvnek is beillik. Kiderül belőle, hogy a Sorstalanság eredeti címe A nagy vakáció vagy a Muzulmán lett volna, végül az alcímben szereplő Sorstalanság fogalma lépett elő főcímmé. A muzulmán egy barakk szleng kifejezés arra, amikor valakinek annyira beszűkül a tudata, hogy már nem érzékeli a külvilágot kellőképpen. Voltaképpen valamennyire a katatón állapotokkal rokon (depresszió, skizofrénia).
A Sorstalanság egy tudatfolyam-regény, ami egy serdülő ifjú naiv szemszögén keresztül mutatja be az „elvitetés” és a koncentrációs tábor borzalmait, viszonylag cinikus hangvételben, szerintem. Ez az irodalomértő bizottság szerint Nobel-díjat érdemelt. Az indoklás szerint, azt hiszem, „újszerű látásmódja” miatt. A Lét és írás viszont leírja, mennyi munka és gondolat van mögötte valójában. Kertész Imrét szokás szeretni jobb- és baloldalon egyaránt. Annak ellenére is, hogy Németországban egy interjúban eléggé furán megtagadta saját magyarságát. Megbocsájtják neki, a teljesítménye miatt. Magyarország annyira vágyik titokban a külföld elismerésére, hogy nem érdekli, hogy díjazottjai (főleg a Nobel-díjat tartják itt számon, illetve a doktori fokozatot) általában külföldön érnek el elsősorban sikereket.
A Sorstalanság és a Lét és írás közötti viszonyrendszer
A Lét és írás a teljesítmény regénye is, amennyiben megjósolja, hogy a humanizmus és az úgymond emberszeretet helyett inkább más szempontok szerint kell majd eredményt elérni, akár bölcsész műfajokban, bölcsészkarokon is. Illetve ez talán így is volt mindig, és így is lesz, egyre jobban. Nemcsak az van, hogy bölcsész szakok szűnnek meg, hanem a karok jellege a Faculty of Humanities-ről inkább tevődik át a Faculty of Arts-ra. Ami nem az emberközpontúságot, hanem a (művészi) technikaközpontúságot hangsúlyozza, még a nem kimondottan művész területeken is.
Kertész Imre Lét és írás című művében visszautasítja a könnyed műfajok, például a zenés vígjátékok írását, amiből élt egy darabig (Holocaust túlélőként). Erről Nagy Feró Operettország, „operett-nép” hasonlata is eszünkbe juthatna akár, amennyiben itt mindent csak dicsérni lehet. Bármilyen kritikának ajtót mutatnak azzal a szlogennel, hogy „csak az kritizál, aki rosszabb nálad”, meg ilyesmi. Így sikerül konzerválniuk egy csomó dolgot, nemcsak az irodalomban, hanem akár az egészségügyben, akár a szociális szférában. Egyébként ahogy a zsidóság az Ószövetség Istenének választott népe, úgy a magyarság a kereszténység védőbástyájaként sokáig az Újszövetség Istenének választott népe szerepében tetszeleghetett. Amennyiben ezt a dolgot abban mérik, hogy mennyire „bünteti” őket az Isten. Ebbe most nem mennék bele, mint ahogy a skizofrén párhuzamot sem fejtem ki ezúttal a témára vonatkoztatva (túl könnyű lenne). Veri őket így is az Isten eleget, szent könyvek nélkül is.
Illetve nem gondolom, hogy konkrétan Isten, hanem rajtuk vezetik le a társadalmi feszültségeket. Utánuk már csak a kutyák és cicák vannak. Lásd: kutyaterápia címszó. Embernek nézni őket nem kell. Szólni hozzájuk nem muszáj. Elég, ha elintézik a sorsukat a fejük felett, kirekesztik őket a saját magukról szóló diskurzusból is. A zsidóság rehabilitációja megtörtént, a skizofréneket még mindig „büntetni” kell.