Érdekes, hogy a könyvhét dolgairól még nem is írtam. Ugyanúgy kimaradt, mint a karácsony előtti Orpheum Madams koncert. Újabb ziccer. Bár, akkor még nem döntöttem el, hogy enyhe helyi színezetet vagy „beütést”, „felütést” adok a blognak. Igazából ezzel a döntésemmel egészen a múlt hétig vártam, és egy hét gondolkodási idő után most realizálódik ebből valami. Mindneki nagy örömére, persze.
Igazából a mostani Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemlében olvasott kórháztörténeti cíkk adta meg ehhez a végső lökést, amit Kührner Éva írt. Egyébként a „helytörténeti érdeklődés” már tradíciószámba mehet leszokott alkoholisták körében, ugyanis régebbi csavargásaik során már nem egyszer bebarangolták a várost. Emlékezzünk csak a Irvine Welsh Trainspottingjának Ezüstérem nevű szereplőjére, aki többet ivott, mint a haverjai drogoztak, ezzel váltva ki elismerést a társaságukban. Idővel aztán ő is felhagyott a rendszeres ivászattal, és átnyergelt a helytörténetre, valamelyik londoni városrészre specializálódva.
Kührner Éva: Gyógyítás és politika
Kühmer Éva: Gyógyítás és politika című írása a Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle első negyedévi számában található, amelyet Tomasovszki Anita könyvtárigazgató volt szíves átnyújtani nekem, nyilván nem mondtam, hogy „már megvettem”, ilyen szép gesztust nem illik visszautasítani. Az est kísértetiesen hasonlított a Vörös Postakocsi egyik lapszámbemutatójára, ahol Kulin Borbálától kaptam meg az aktuális számot. Azt hiszem, az volt a Vörös Postakocsi utolsó nyíregyházi hivatalos rendezvénye, elszállították az egész lapot és koncepciót, mint a kisvasutat. Ha(ha) ezt a viccet is elsütöttük, haladjunk tovább…
Na, mindegy, az említett tanulmányban, ami a lapszám – valószínűleg – (felfelé) húzó írása volt a megyei kórháznak a történelem vihatai közepette (világháború, forradalom, stb.) történő helytállását elevenítette fel történeti vagy történész szemmel. Maradjunk a helytörténetinél, akkor. Ami még érdekes volt, hogy Karádi Zsolt főszerkesztő úr bejelentette, hogy ettől a lapszámtól kezdve szót kap a fiatalabb generáció, pl. Béres Tamás (aki velem egyidős) olvashatta fel megjelent versét. Lehet, hogy ő fiatal, én már nem. Mindensetre tényleg együtt kezdtük a főiskolát. Nagy Zsuka is szóba jött, mint távol lévő „helyi erő”, szintén „félcsoportársam” volt, ami azt jelenti, hogy a tanári szakjaink közül az egyik megegyezett. Róla is lesz még szó (később, egyéb könyvei, írásai kapcsán, ugyanis itt vannak nálam, felhalmozva 🙂 ).
A tanulmány kiváló, kiegészítése következik
Szóval a kórháztörténelem (ezen szakasza) ott ér véget, hogy a Sóstói úton megalapították a TBC-s telephelyet, ami manapság is tüdőszanatóriumként funkciónál, illetve covid-osztályt is alakítottak ott ki, 2020 körül. Bár, akkor a „tömbkórházbeli” pszichiátriát (ami szintén a Sóstói útról került oda) is állítólag covid osztállyá alakították, mindenki nagy-nagy bánatára. A témához mindössze ennyi hozzáfűznivalóm van, a modernebb idők kapcsán. Illetve, hogy a „tömbkórház” mellett kialakították az F-Medical nevű magánklinikai ellátást. Ha csak tehetem, oda járok, bármelyik (akár a Sóstói úti, akár az SZTK-Tömbkórház telephely) helyett. A téma no more kommentes, mindenki szerencséjére.
Egyébként Jósa András Oktatókórház a hivatalos neve. Annyit még szeretnék hozzátenni, amit olvastam, hogy a kisebb telephelyeket átalakítják jellemzően krónikus ellátó osztályokká, amikről, ha van egy kis felszedett orvosi ismeretünk, sejthetjük, hogy mit is jelent valójában. Ez nem csak itt jellemző, hanem az egész országban, én is csak véletlenül „szúrtam ki” egy cikkben ennek a koncepcióját. Szóval akkor mindenkinek ajánlom elolvasásra az eredeti cikket és lapszámot, megvásárolható a könyvtárban. Tehát mostantól nemcsak podcastokról készül „lapszéli jegyzet”, hanem kulturális kiadványokból is (pláne, ha a kultúra és az egészségügy határmezsgyéjén helyezkednek el). Akkor ezzel a kis késleltetett beszámolóval kívánok mindenkinek minden jót a nyárra, illetve „ami még hátravan belőle”, ahogy mondani szokás.