Oravecz Nóra Van egy ötletem című könyvének újraolvasott, újraértelmezett változatával viszonylag rosszul jártam. Az első recenzióm erről a könyvről arról szólt, hogy Oravecz Nóra mekkora sztárblogger, én meg egy kínai, szöszös melegítős firkász. Másodszorra már azért ennél többet fedeztem fel a könyvből. Már a formátum is érdekes, mintha Dr. Lux Elvira kiadványát vennénk kézbe „diákszerelem” témában. He-he. Félre a tréfát.
Végülis elsőre is azért fogott meg a könyv, mert a blogolásról szól. És másodszor is azért, mert nem tudok elszakadni a témától. És Oravecz Nóra sem. Akinek az a fura vesszőparipája támadt, hogy a blogolásnak még mindig van létjogosultsága ebben a világunkban (2017-et írtunk ekkor). A könyv jól öregedett, tehát ma is érvényes megállapításai vannak, amik talán még 50-100 év múlva is megállják majd a helyüket, ha minden jól megy.
Oravecz Nóra az első három fejezetben a könyv címéhez hűen az ötletekre, és azok megvalósítására helyezi a hangsúlyt. Plusz annak a felépítésére, amit ő énmárkának nevez. A negyedik fejezetben tér rá arra a pontra, hogy a blogolás egy idő után akkora fokú kiégésbe torkollhat, ami egyfajta idegösszeomlásban csúcsosodik ki. A negyedik fejezetről mindig azt hittem, hogy inkább nőcis hiszti, mint valóság. Viszont sajnos nem így áll a helyzet. A kiégés valódi, a mókuskerék is az, noha magunk teremtettük magunknak.
Mindenesetre lehet Oravecz Nóráról mindent mondani, de Magyarországról ő ír egyedül a blogolásról könyveket, amíg mások csak könyvekről blogolnak, ugye. Ejnye már, Robi! És mellette szépen szállítja a side projekteket is, könyvek és egyebek (pl. interjúk híres emberekkel) formájában. Egyébként meg rá illik a legjobban a „professzionális amatőr” jelző, amit saját magam számára tartogattam, de most neki adományozom, mint egy anti-antistigma-díjat. A blogolás pedig nem más, mint végtelen sikítás. A legnagyobb nyilvánosság előtt gyakorolt magány, Balla D. Károj szerint. Tudtad Te ezt, Nóra? Persze, hogy tudtad. Csak nem sejtetted.
To be continued…