Thomas Szasz: Pszichiátria: a hazugság tudománya is régebb óta itt fekszik az asztalomon/tabletemen, ideje volt hát sort keríteni rá. Bombasztikus címek kitalálásáért Thomas Szasznak sem kellett a szomszédba mennie, pláne 15 megírt könyvvel a háta mögött. Lényegében azt írta le/játszadozott vele/úgy variálta a pszichiátriatörténetet már, ahogy neki tetszett. A Syracuse-i egyetem professzoraként. Azért Budapesttől nagyon hosszú volt az út idáig, és a terveivel, hogy majd megírja a véleményét (ami már Budapesten kialakult), jó sokat kellett várnia, amíg megszerezte a pszichiátriai, illetve pszichoanalitikusi képesítéseket, egyetemi tanszéket szerezzen, majd nekilásson áldásos tevékenységének.
Három fejezetnyi Sigmund Freud kritika
Érdekes módon, kiemelve, hogy egyébként angolul „nem anyanyelvi beszélő”, három fejezeten keresztül egy másik „nem anyanyelvi beszélőt” Sigmund Freud-ot b.tatta lényegében (és 1-2 kortársát, főként Charcot és Beuer volt terítéken, ha jól emlékszem). Azzal, hogy Freud megalomán volt, kultusz képzett/épített ki maga köré, csak azért, mert sikertelen volt a neurológusi szakmájában, ráadásul annyira csapnivalóan sikertelen, hogy nem is tudott vele pénzt kereseni. Szóval Freud nyakába varrja az egész hisztéria-témát, és hogy ott csúszott el minden elméletben (holott gyakorlatban már régen félre volt csúszva anélkül is). Amennyiben a hisztéria a szimulálás, vagy betegségek utánzása címszó alól kicsúszva lassan valódi betegség formáját öltötte. És hogy lényegében innen számíthatók a valódi mentális diagnózisok, vagyis betegségek.
Lényegében Freud-ot hibáztatni azért, mert (az általa is hőn utált) pszichiátria kihúzta a talajt a „kultusza” alól, és a saját elképzelését alapozta rá később, a diagnózisait megtartva, az összes többi elképzelését fokozatosan elvetve. Thomas Szasz felrója neki, hogy egy „tudmánytalan tudományt” hozott létre, és itt már egy kalap alá veszi a pszichiátriát, a pszichológiát és a pszichoanalízist (ebben a könyvében). Ami azért eléggé elgondolkodó, hogy már a múlt század 70-es éveiben sem volt ez másképp. „Összenő, ami összetartozik.” Csak ami szomorú, hogy pont a pszichiátria vezérlete és vezénylete alatt, hiszen orvosi tekintéllyel „tehénkedik rá” a többire. Azok még ha akarnának se tudnának ezalól kitérni/kibújni/szabadulni. Freudot hibáztatni a pszichiátriáért olyan, mint Nietzsche-t felelőssé tenni a nácizmusért. Lehet, de felesleges.
A pszichiáterek nem tudnak különbséget tenni valódi- és álbeteg között
A 4. fejezetben aztán közeledni kezdünk a címben foglaltakhoz, amikor arról ír Thomas Szasz, hogy a pszichiáterek nem tudják megkülönböztetni a valódi beteget az álbetegektől. Persze, szerinte igazából nincs is ilyen különbségtétel, szerintem sem, amúgy. Egy 1887-es példán, Nellie Bly példáján mutatja be, akit eredetileg Elizabeth Jane Cochran-nek hívtak: Hogy álbetegként felvételét kérte a Manhattan-i kórház ilyesmi részlegére (újságíróként). És az orvosok semmi különbséget nem tudtak felfedezni közte és a többi „beteg” között. A kísérletet egyébként később megismételték, még csúfosabb eredménnyel: Nem hogy egy álbeteget nem tudnak kíszűrni. Hanem egy egész csoportot sem (egyébként ezt pedig pszichológusok vállalták magukra).
Az utolsó fejezet tartalmazza a hazugságok felsorolását + még egy kis Freud b.tatás…
Az utolsó (5.) fejezetben kerül szó pár konkrét hazugság felsorolására, ami elviszi a címet. Főként az antipszichotikumok és az antidepresszánsok közötti visszaélések felsorolásával, a betegek „saját érdeknek hazudott” erőszakos fogva tartásával. És egyéb, mára már azért tudott (de legalábbis sejthető) dolgokról. Igazából ezt a fejezetet kellet volna kibővítve kiadni (legalábbis ma már ez lenne az elvárás, „tudományosan”). Mindegy, vannak erre fórumok, ahol a mai napig menően (egyre) behatóbban vizsgálják ezt a dolgot, erre való a Mad Studies, A Mad in America, és társai. Tehát Thomas Szasz: Pszichiátria: A hazugság tudománya stoppolt egy címet, de a tartalma már nem elég tudományos, legalábbis a mai pszichiátriakritika ettől azért némivel több (is és kevesebb is…), maradjunk ennyiben. Annek ellenére én az antipszichiátriához sorolom, hogy a legtöbb antipszichiáter tiltakozik az ilyen besorolás ellen (legfőképpen Thomas Szasz). De nem én vagyok az első az első ebben, tehát nincs is különösebb lelkiismeretfurdalásom. Vitatni ezt, persze, lehet…
Ami még érdekes, hogy Freud-ot Arthur Conan Doyle-hoz (Sherlock Holmes történetek) és Robert E. Howard-hoz (Conan, a barbár történetek) íróihoz hasonlítja. Pláne a Patkányember és a Farkasember című esettanulányai kapcsán. A konverziós hisztéria elméletét is lehúzza, és a „hókusz-pókusz” témakörébe utalja (sok mással együtt). Habár ezek a mai értelemben vett „pszichoszomatika” alapjai. Aztán ebben is vagy igaza van, de valószínűbb, hogy nem. 50 éves könyvektől mit várnánk? Úgyhogy szerintem ennyi volt a mai Thomas Szasz-mese, egy darabig, remélem, kitart… Mert amúgy még van vagy 30 ezekből, szerencsére nem mind túl hosszú…
Egyébként maga a téma nyomasztó, de hálás is, mivel kimeríthetetlen (a mellékelt ábrák alapján): „Fighting for peace is like fucking for virginity”
Egyébként Thomas Szasz sem hitt semmiféle reformban, hanem csak valami „abolish”-nak mondott dologban, szó szerint: „véget vetni neki”, „szétzúzni”… Én már egyikben sem hiszek, jó…? Lévén, hogy egy bizonyos társadalmi igény hívta életre (akárcsak a háborút), és ameddig marad is az igény ezekre, mindig is lesznek (habár egyik sem kimondottan „igazságos”, ugye…).
Thomas Szasz: Pszichiátria: a hazugság tudománya