Szendi Gábor: Értelmes szenvedés: a boldogság című könyve kevéssé íródott szaknyelven, inkább azon kevés munkái közé tartozik, amire a bölcsészkedés a jellemző. Kivételesen elég sok életrajzi adatot is megtudunk a szerzőről, úgyhogy akit ez érdekelne, ez az ideális választás.
A címhez méltóan, a boldogság típusairól tudunk meg többet a könyv oldalain, Szendi Gábor szerint kétféle boldogság létezik: a hedonikus boldogság (amiről, ugye, vannak sejtéseink), és az eudaimónikus boldogság, amely fogalmat Arisztotelész vezette be, és amelynek a jellemzői:
- Önelfogadás, 2. Pozitív viszony másokkal, 3. Autonómia, 4. A környezet alakításának képessége, 5. Életcél, értelmes élet keresése, 6. Személyes növekedés.
A hedonizmus az élvezetek hajszolása, a minél több pozitív élmény megszerzése pótszerek által. Életem első időszakára a hedonizmus volt a jellemző, amibe egyre több eudaimónia vegyült, végül harmadik életszakaszomban én is az eudaimónikus boldogság (az értelmes szenvedés) mellett tettem le a voksom. Talán kényszerűségből is, ki tudja ezt már megmondani?
Vooodoo-átok
Szendi Gábor Értelmes szenvedés: a boldogság című, jelen könyvében leír egy történetet, amikor is egy pszichológiai intézet kutatójaként elindította az antidepresszáns-vitát, aminek folyományként elbocsájtották állásából. Ezt az élethelyzetet a voodoo-átokhoz hasonlította: Azok az emberek, akiket a törzsük kiközösít, és voodoo-átokkal sújt, hamarosan meghalnak.
Szendi Gábor nem halt meg ettől, hanem az eudaimónikus utat választotta: virtuális közösségnek, „jó embereknek” írt csak ezek után, körülbelül így tudott életben maradni a voodoo-átok után. Egyébként velem is ez történt, amikor kiutáltak a Pszichotikusok Érdekvédelmi Egyesületéből. És egyelőre még én sem haltam meg, kicsiben, de azt az utat próbálom követni, mint Szendi. Mert milyen érdekvédelemről van szó „pszichotikusok” esetében? A társadalommal szemben? Ugyan… A társadalom inkább közönyös…
Érdekvédelemnek inkább a pszichiátria ellenében van értelme, de a pszichiátria különösen érti a módját, hogy az ilyen szervezeteket előbb vagy utóbb feltöltse a saját embereivel, és a saját képére formálja… A pszichiátria külön voodoo-átka is ért: Abból kiindulva, hogy a pszichiátriai betegségek „nem gyógyíthatók, maximum szinten tarthatók”, ezt az alapvető pesszimizmust kapják útravalóul a „pszichiátriai betegek” más betegségek esetén is (pontosabban az igazi betegségek esetén). A pszichiátria pedig mindenki érdekeit védi: Leginkább a társadalomét, majd a hozzátartozóként, magával a „betegével” foglalkozik utoljára. De csak azért, hogy szenvedjen még pár évet. De azt is csak azért, hogy a pszichiáter ne maradjon munka nélkül.