Sigeti Ildikó harmadik könyve a Pszichokanyar, aminek alcíme a Terápiás tévedések. Hangulatában leginkább a Terápia című sorozatra hasonlít, amit még annak idején az HBO egyik korai streaming változata kényszerített rá az emberekre, minden egyes nemzetnek (legalábbis Európában) a sajátos jellegét kiemelve, vagyis a helyi viszonyokra adaptáva népszerűsítette a pszichológiát. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a pszichológushoz járás jobban elterjedjen, „menő” legyen, és nem csak Amerikában.
Szigeti Ildikó első könyve, a PszichoBiznisz épp hogy lebeszélni igyekezett mindenkit a korlátlan és kritika nélküli önfejlesztésről, mad írt egy könyvet a párkapcsolatokról, Pszichosztriptíz néven (ezt egyelőre kihagytam, Almási Kitti hasonló tárgyú könyvét olvastam helyette), és a PszichoKanyarnál vesszük fel újra a fonalat, ami elvileg a terápiás tévedésekről szólna, gyakorlatilag egy E/3-ban megírt pszichológiai (ön)reklám, egy fiktív, Hanna nevű pszichológus szemszögén keresztül hasonló hangulatot kelt, mint a Terápia annak idején. Hogy merre kanyarog ezután a klinikai szakpszichológis és újságírónő, fene tudja.
Amiről a könyvben olvashatunk, nagy vonalakban: Egy vergődő, mindenkit és mindent bejelenteni és feljelenteni akaró nő, aki állandóan bábozik a gyereke és annak a szerelmének (középiskolás viszonyról van szó) életével. Majd nemsokára átnyergelünk a leszbikus, homoszexális témákra, hogy egészen a BDSM dolgok világáig jussunk, ami egy szubkúltúra, és ezzel megint belenyúljunk a lecsóba. Vagyis hogy aktuális kérdéseket kezdjünk el feszegetni. A könyv 9 hónap alatt íródott, 2026 februárjára datálva.
Még annyi megegyzendő, hogy van benne cigireklám bőven, a „néha egy szálat” módszert mintha reklámozná Hannácska, tudom, éppen ilyet is lehet, nagyapám is csinálta, én is csináltam, mintha manapság ez a felfogás is figyelmet kapna a környezrtem gondolkodásában, ahogy megfigyeltem.
Érdekes, hogy konkrét terápiás tévedéseket nem találtam benne, az alcíme ellenére sem (minden terápia valahol a tévedés és eltévedés határmezsgyéjével lenne kapcsolatos?). Carl Rogers foglalta össze az igazi páciens-központú (ő kliensnek nevezte) terápiát, a kortársai utálták isérte, „mint a büdös szart”. Aztán később már elkezdtek rá hivatkozni, de csak annyit jegyeztek meg a tanításaiból, hogy beszéltetni kell a pácienst, lehetőleg minél kevesebbszer közbeszólva, üléseken keresztül, nem kevés pénzért, a végén pedig, amikor már mindent elmesélt, bejelenteni, hogy menjen el dolgozni. Még akkor is, ha nem bír. Ilyen a „munkaalapú társadalom”, a mi hős Viktorunk találmánya, amivel teljesen átlúgozta a „nemzettudatot”, már ha van olyan, a másik az „illiberalizmus”, ami majdnem teljesen értelmetlen, csak megtalált egy fosztóképzőt egy szóhoz, ennyi az értelme: javasolnám még az a-, un-, anti- fosztóképzők későbbi próbálgatását további szavakhoz, mára lassan el kell, hogy köszönjek, puff, itt egy szám:
Még annyika, hogy a pszichológusoknak Magyarországon mintha nehezére esne kijönni a komfortzónájukból (főleg, ha a klinikumhoz kötődnek), másoknak viszont javasolják (elő)szeretettel…
Discover more from Bölcsészeti underground - Újraolvasva
Subscribe to get the latest posts sent to your email.