Döme Barbara: Nők a cekkerben

Történetek Skizofréniából

Döme Barbara neve ismerősen csenghet a kortárs irodalomban járatosaknak: 20-25 év újságíróskodás után döntött úgy, hogy felveszi a félbehagyott irodalmi ambíciói fonalát, és a szépírói karrierbe is belevág. A Nők a cekkerben című könyvének nem is a szerzője fogott meg igazán elsőre, hanem a téma és az alcím: Történetek Skizofréniából. Ez, kiegészült az 1500 forintos eladási árral (neten rendelve még olcsóbb), és máris készen állt a csalétek (számomra legalábbis). Persze, a Skizofréniát mint helynevet elsütni marha jó poén, egy időben én is rendszeresen szórakoztam ezzel, de itt az alcím azért helyénvalónak található.

Mert valóban téma néhány novellában a skizofrénia, ami tabutémának számít ma Magyarországon (és szerte a világban). Ezért találtam igen sajátosnak a szerző érdeklődését, mert ritkaság, hogy valaki ezt a „szép” és „érdekes” témát feldolgozza, ráadásul többször is és többféleképpen novelláiban. A betegség olyan mélységeibe hatol be, amilyenbe kívülálló csak tudhat, azért tekintendő úttörőnek ez a kötet.

Egyébként érezhető többféle irodalmi hagyomány és regiszter a novellákban: talán tetten érhető az a depresszív hang is, ami a századforduló körül volt különösen jellemző irodalmunkra, amikor a rákkal, alkohollal, lepusztultsággal és némi magyaros erőszakkal és erősebb vagy gyengébb szexuális felhangokkal eladható volt szinte minden irodalom címszó alatt. Ezen kívül a szerző próbálja néha metafizikai, néha hollywoodi horrorra hajazó irányba elterelni a hangvételt, több-kevesebb sikerrel.

Női látószög

A témák hangsúlyozottan női szemszögből vannak bemutatva, a skizofrénia címszó alá gyűjtve még néhány mentális zavart, ami nem az (autizmus, demencia, alkoholizmus). Érdekes az alkohollal kapcsolatos női sztereotip vélemény: A nők mind fájdalmukban isznak, hogy lehetőleg még jobban fájjon a fájdalmuk, ezért az önsorsrontásért némileg feloldozást kapnak, bűnük némileg bocsánatos. A férfi szereplők viszont mind masszív alkoholisták, családjukat megerőszakoló, szétverő, megölő bunkók. A pár oldalas novellákban árnyalt lélekábrázolásra természetesen nincs mód, így nehéz követni, melyik szereplőnek ki milyen rokona, ki milyen relációban áll a másik szereplővel, de néha már nem is fontos. A közös mindenhol az, hogy a történetekből kiinteget a tragédia, várható a „nem happy end”. Mert végülis mi haszna az irodalomnak, ha a „szakemberek” úgyis jobban tudják, az érintetteknek nem ad reményt?

Ilyen is van

Elgondolkodtató, hogy a Tolerancia-díjas szerző kinek akart könyvével segíteni. Empátiával nem fordulhat túlságosan a karakterei felé, így is szóba jött, hogy azért ismeri ennyire ezt a világot, mert maga is skizofréni lehet. Én megértem, hogy ennyit tudott nyújtani, anélkül, hogy maga is bele ne csússzon az ingoványos talajon fekvő témába, pontosabban el ne csússzon rajta. A maga részéről bemutatta a mentális betegség világát, mondván, „ilyen is van”, és ezzel mindent megtett, ami tudott. Az ábrázolás nagyon jó, de itt egy új megközelítés, szemlélet kellene, amihez a könyv jó vitaalap lehetne maximum, de olyan széles körű figyelmet szerintem nem váltott ki. A pszichiátriai szempontokon sem igazán sikerült túllendülnie, elegendő csak a fülszövegre tekintenünk, új szempontot nem ígér, és nem is hoz be. Érezzük az empátia melegét, de mint az A szív című novellában erről maga is vall saját alteregójaként:

„Egy évvel később, miután sem a halott nő családját nem kerestem fel, se pénzt nem szereztem nekik, sem a leleplező cikket nem írtam meg, sem a nagyanyám sírját nem kerestem fel, sem az apám nem látogattam meg a szociális otthonban, de még csak vért sem adtam, ismét riportra megyek.”

Az újságírásnak vannak határai. A szépirodalomnak is, mint látjuk. Nádas Péter életművével kapcsolatban jegyezte meg valaki, hogy ezzel lezárult egy korszak, ő az az író, akinek az életműve átvezet egy irodalmiból egy irodalom utáni korba. Ezzel egy időre búcsúznék is a „kortárs”, „mainstream” irodalomtól is, és Skizofréniától is, ha már belőlem sem vált ki empátiát a szereplők sorsa, akkor kiből?

Változtak a prioritások megint a közéletben, a skizofrénia megítélésének rendezése sohasem volt igazán napirenden, és amilyen ütemben jelentkeznek az emberiség életében a válságok az „informatikai feudalizmus” korában, valószínűleg soha nem is lesz. Csak most már a kortárs irodalom sem áll olyan jól, hogy szélesebb tömegekre legyen képes igazán hatást gyakorolni, de azért a gesztus maga szép volt.

Papp Róbert, BA

Mostanában inkább az egészségtudatos írásokra helyezem a hangsúlyt. Némi antipszichiátria azért belefér. Azt gondolom, a kultúra olyan szövegeket közvetít irányunkba, amelyekben a gyógyulás lehetősége rejlik. Véleményeim a sajátok. Néha MI-vel kiegészítve.

More Posts - Website