Bosszúműfajok a játékban és költészetben
A Chumbawamba: Waiting for Margaret to Go-ról néhány dolgot érdemes elmondani. Mielőtt még valaki azt gondolná, hogy egyedülálló vagyok a történelem folyamán néhány általam elkészített művel: Azt kell hogy mondjam, hogy ezt a dolgot nem jól látja. A témában talán igen, néhány verssel és játékkal. De a revenge fantasy nem volt már ismeretlen műfaj kis hazánkban sem; egy Tomcat nevű illető jóvoltából (Revenge on School, Revenge on Police, Revenge on Army). Vagy akár Varecza László bosszúköltészete nyomán.
De világméretű kedvességek is készültek el, akár a közelmúltban, ami köthető bizonyos Chumbawamba nevű zenekarhoz. Amely kedves kis gesztus már csak a zenekar felbomlása után, mondhatni posztumusz látott napvilágot, kétszeres értelemben is. Egyrészt 2013 tavaszán már a dalok, felvételek címzettje sem élt, és a Chumbawamba sem volt már aktív. Mégis becsületesen betartották ígéretüket, hogy Margaret Thatcher halála után 1 nappal a hanganyagot pontosan eljuttatták az előfizetőkhöz, címzettekhez. Ezzel némi enyhe halottgyalázás-jelleget kölcsönözve az utolsó albumuknak. Kedvesek voltak a fiúk, lányok? Hát hogyne.
Világhírnév
A Thatcher-érában a tűrt, támogatott, tiltott kategóriák közül leginkább az utóbbi illett volna a Chumbawambára, már ha a ködös Albionban létezett volna ilyen hármas felosztás hivatalosan. A rádiók nem játszhatták a dalaikat, koncerteket nem tarthattak, igyekeztek elhallgatni még a létezésüket is. A zenekar 1997-ben egycsapásra lett világhírű, amikor a mainstream média felfedezte magának a Tubthumping című számot és klipet, amit még pár hasonló stílusú dal és klip követett, például az Amnesia, vagy a She’s got all the friends that money can buy.
Körülbelül ennyi is volt a Chumbawamba kalandja a világhírnévvel. De ezeket a dolgokat már nem lehetett meg nem történté tenni. Egyfelől beírták magukat a populáris zene történelmébe, másrészről pedig köszönték szépen, és elkezdtek folk jellegű dalokat játszani. Az In Memoriam Margaret Thatcher egyébként csak technikailag az utolsó albumuk, a számok már évekkel az a kiadás előtt elkészültek. Érdekes, hogy a zenekar, miután megismerte a világhírt, már köszönte szépen, nem kért belőle, mintha a híres számok csak bizonyításkényszerből születtek volna, nem is igazán szerették ezeket a számaikat.
Az utolsó utáni album
Összegezve: A zenekar tagjai látszólag nehezebben viselték az ismertséget, és az azzal járó pozitív stresszt, mint a Thatcher korszak meghurcoltatásait. De csak látszólag: Végig bennük volt a „mi lett volna, ha”. Ha nem hallgatják el őket, ha a tehetségüknek megfelelően kezelik, és nem tiltják be a számaik bemutatását, népszerűsítését. Valójában úgy érezhették, évtizedek estek ki az életükből, amikor – kényszerűségből – névtelen, illetve „kisnevű” punkzenekarként kallódtak az angliai Burnleyben, Leedsben. Vagy amerre éppen vetette őket a sors. Végül pár gondolat az utolsó albumról:
Valójában bizonyára szerettek volna híresek lenni, de nem akkor, és nem úgy és nem azzal. A zenekar időbe ágyazottsága örökké aktuális eseményekre reagáló számaikon is tetten érhető. Nem csoda, ha a Vaslady örök mumusként maradt meg a zenekar emlékezetében, aki mintegy a zenekar örökös ellenlábasaként rányomta a banda hangulatára és a számokra is a bélyegét. Örök ihletőforrásnak és beszédtémának megmaradva közöttük, mintegy negatív mentorként. Valójában már érett fejjel, letisztult dallamvilággal és világlátással születtek meg a Margaret Thatcher halálát nem annyira kívánó, mint inkább türelmetlenül váró dalok.
Például a Waiting for Margaret to Go, So Long, So Long, vagy a The Day the Lady Died. Kérdés, hogy ezt a gesztust mennyire tehette volna meg egy kallódó punkzenekar, vagy egy világhírűvé vált popcsapat. (Ugye.) Ki dobta rájuk így az első követ? Ősi, örök, íratlan és írott törvény: Életet az életért. Ezen utolsó tettük után (vagy inkább már előtte), ők is úgy érezték, hogy idejük lejárt, és eltűntek a balfenéken. Nem hagyva mást maguk után, mint egy honlapot, ami történetesen a magyar ’56-os forradalom egyik eseményét ábrázolja, íme:
Hát ennyi dióhéjban a Chumbawamba : In Memoriam Margaret Thatcher története, aminek apropóján megismerhettük egy kicsit jobban magát a zenekart is, ami minden fura, idegbajos aktivizmusa, mindenféle kiállása, performansza és különcsége ellenére volt és maradt a kedvenc zenekarom a mai napig. Ha jók lesztek, és nekem is olyan kedvem lesz, még mesélek róluk, van ott még, ahonnan ez jött, azt hiszem.
Discover more from Filozófia underground - Újraolvasva
Subscribe to get the latest posts sent to your email.