A filmet a címe miatt néztem meg, őszintén szólva nem erre számítottam, hanem valami Holt költők társasága-féle akármire, Reisz Gábor önéletrajzi elemeket is valószínűleg felvonultató filmje a felnőtté válásról. A film műfaja körülbelül a tragikomédia szóval jellemezhető. Egy párizsi út során történt szakítás után a főhős hazaérkezik Magyarországra, és múltbeli utazást tesz, azt vizsgálva, hogy hol rontotta el az életét. Persze, egy olyan polgári miliőben, ahol szabad tévedni, sőt, a film világában kötelező, az egész súlytalanná válik.
Versek, festészet, zenekar, vízilabda szegélyezik Merthner Gábor, a rendező filmbéli alteregójának az útját, persze, mindenben középszerű, jelentős, átütő sikereket nem ér el, ahogy a szerelemben sem. Sikertelen hobbijaival végső soron mindig a szerelmet kereste, és nem találta meg, csak Anna személyében, aki Párizsban otthagyta. Ahogy visszaérkezik Magyarországra, rögtön rámosolyogna a szerencse, és egy reklámügynökség szívesen alkalmazná munkatársaként.
Csakhogy a múltjában tett utazásai során felfedezi valódi önmagát, a különböző múltbeli énjeit, akiknek megvan a véleménye a reklámokról, és meghasonlik önmagával, miközben a csirkehús reklámozására kérik fel. A csirkék és a levendula különösen erős motívumai a filmnek, végigvonulnak rajta, anélkül, hogy tudnánk, mit jelentenek, de valahogy kezd ezek körül forogni az egész. A versek nincsenek hangsúlyos helyen, ugyanúgy lehetne a film címe Rossz levendula és/vagy Rossz csirkék, csak valahogy a versek vitték el a balhét, és lefoglalták az ütős filmcímet.
A film üzenete számomra az, hogy a normális életben tévedni szabad, végigbotladozni az életen szabad, hiszen a botladozásaink közben is élünk, valahogy lökődünk tovább az életen. Nagy általánosságban mind hasonló élményeken megyünk keresztül, nincs helyrehozhatatlan ballépés, a film Merthner Gábor egyedi sorsán keresztül egy átlagos sorsot mutat be, egy érzékeny ember útját, akik valahonnan ismerős pályát járnak be, elkerülve a nagy művésszé válás lehetőségét, ami egy kissé idealizálva van szerintem a filmben, és maradnak önmagukkal is meghasonlott kívülállók.
Amikor kopogtat a nagy lehetőség az életükben, rendre azt is elpuskázzák, sőt, megfejelik egy még nagyobb hülyeséggel, természetesen ezt mindenki megbocsájtja nekik, a társadalom, a rokonok, a barátok, még a néző is, hiszen ettől emberi az egész, pont attól művészi, hogy nem művészi, bár bűvészkedik néhány filmes utalással, rájátszással, mégis megmarad egy olyan alkotásnak, ami a társadalom közös tudattalanjából merít, és oda is tölt vissza, megalkotva a magyar társadalom egy szerethető figuráját, az összművészeti lúzerét, aki ebben a lúzerségében kérlelhetetlen marad.
Szokták még emlegetni a film apolitikusságát, amit jórészt azzal intéznek el, hogy a főhős Antall József rendszerváltási beszédekor összeesett, és azóta se tért magához politikai értelemben, szerintem ez egy nagyon találó hasonlat az általam csak „elveszett”-ként emlegetett nemzedék tagjaira, akiknek gyerekkoruk közepén egyszer csak minden magyarázat nélkül a szemükbe vágták, hogy eddig hazudtunk nektek, de ti csak éljetek tovább úgy, mintha mi sem történt volna.
Discover more from Bölcsészeti underground - Újraolvasva
Subscribe to get the latest posts sent to your email.