Ez az a könyv Szendi Gábortól, amit lehetőség szerint sohasem akartam elolvasni. Egyébként az Értelmes szenvedés: A boldogság és a Párbajok nélkül folytatásaként olvasható, de önállóan is megállja a helyét. Miért nem akartam elolvasni: Mert az önértékelés eléggé képlékeny fogalom, tettem már félre könyvet (Márai: Füveskönyv) azért, mert túl sokat foglalkozott a jellemmel. A „jellem” kifejezést úgy találtam, hogy idejét múlt, a mai világban nem helyt álló, helyzetekhez való adaptálódás van inkább.
Azzal kezdi, valahol az elején, hogy az Amazonon több száz könyv van, ami a témával foglalkozik, és magyarra is le van fordítva jópár. Mint evolúciós pszichológus, megemlíti, hogy a fogalom már jó régen velünk van. De az amerikai kutatás hatott rá igazán gerjesztőleg a legutóbbi idők folyamán. Az önértékelés pozitív hatásait kihasználandó, mozgalom alapult rá az Egyesült Államokban. Bár a pozitív önértékelés nem feltétlenül függ össze jobb teljesítménnyel. Példaként hoz fel iskolákat, ahol pozitív állításokat mantráznak, pl. „Szép vagyok.”, „Okos vagyok.”, számolni és olvasni viszont nem tudnak.
Amiért mégis érdekes lehet a könyv, az az, hogy Magyarország a pozitív önértékelést vette át a leghamarabb, a példából láthatóan telesen feleslegesen. Talán ezért is a cím csapdájában kifejezése. Számos példát hoz fel arra, hogy negatív önértékeléssel is lehet eredményeket elérni. Humbugnak tartja a szerző az önsegítő könyvek állításait és mantráit is, amelyekkel a pozitív önértékelést próbálják fejleszteni. Én is akárhányszor igyekeztem pozitívabbá tenni az önértékelésem, általában nem jártam sok sikerrel. Általában valaki vagy valami sikeresen visszarántott. Ehhez csak azt tudom mondani, hogy fura dolog egy túlnyomórészt pozitív önértékelésű országban inkább negatív önértékelésűként élni.
Megtanulni ezt sem szóvá tenni, arról sem beszélni, mert mindig jön egy nagyobb önértékelésű, aki jobban tudja. Kezdem elfogadni, hogy olyan, mint kritika vagy recenzió, néhány helyen egyszerűen nem létezik, vannak vidékek, ahol a szintén irodalomtörténetből átörökített laudáció az egyetlen valid megszólalási forma. Latin kifejezés, szó szerint fordításban körülbelül annyit tesz, mint valaminek a dicsérete, magasztalása. Ez is a Fidesz-éra maradványa, de nem tűnik el egyik pillanatról a másikra.
Discover more from Bölcsészeti underground - Újraolvasva
Subscribe to get the latest posts sent to your email.